Bennem úgy születnek szürke dallamok,
acélos lelkemet sebesre marják.
Kínjaimra arcuk felragyog,
és falnák titkaim, akár a dajnák
új ficsúrok pénzét cifra ágyakon.
Délibáb, sekélyes semmiség nekik,
de kagylógyöngyszemek, és lélegeznek
álmaim. Velőmbe látna bármelyik
konok, nem érti, szám, hogy nem fecseg,
szavam miért nem árul el. Merre visz
utam, magamra tartozik. Sötétnek
fény a válaszom, s mi húz a vállamon,
nemes teher. Szememben annyit érek,
másokért hogyan segítek holnapot;
s a szürke dallamár a semmivé lesz.