Sétáink nyomvonalai csak
leírhatatlan rendszerben
értelmezhetők,
mint kifejtett jelenségek alakjai
a kezdő- és gyújtópontban,
ismerős lépések a jól
meghatározott idegenségben
a valahol találkozó vízesések
játszanak ily önfeledten
az elúszott tér-idők emlékén,
míg a mi fényben edzett lépéseink
éles csendben lobogó patakok
mentén követik a percek vonulását
és útközben ránk hűlnek a partok
tulajdonképpen egész életünkben
határozott utakra vágytunk
és mindig egzakt vonalakkal
játszottunk, sávokban jártunk
egyre messzebb mindentől,
de soha nem vettük észre, hogy
lineáris léptekkel süllyedünk
a spirálban, megkövesedett
arcok magányában nézünk egyre
lejjebbről fel a fénybe és végre
egészen lent szemgödrünkbe
szivárog a felismerés, hogy létünk
csak többdimenziós térben lehet
valós - egyébként nincs megérkezés.