Bimbózó fàjdalom
szótlan, sóvárgó ajkakon.
A magány felemészt!
Könnyeim áztatják
mosolyod,
mikor megcsókolom
homlokod,
Keretben emlék... (Fájdalom)
Már nem összetörném.
Szimplán... csak el rakom.
Eltemetem!
Mélyen a fiókba.
Hogy emlékezzek rá,
majd ha újra látom...
Őszinte boldogságodat
csak könnyeimben látom.
Magam mögött hagyva,
mostmár virág is terem.
Nem csak véres - lábnyom
s nem egy sötét verem.