Hosszú órák óta,
Ült egy padon a parkban.
Dalból néhány strófa....
Dúdolt magában halkan.
Csak arról szólt a dal,
Valaki a tavaszt várja.
Lyukas cipőjéhez,
Illett a szakadt kabátja.
Ült egyre mozdulatlan,
S a távolba nézett,
A Remény apró lángja,
Épp csonkig leégett.
Arcán bágyadt mosoly.
Ráfagyott már talán?
Egy apró hópehely,
Megpihent homlokán.
Még néhány dobbanás,
Aztán minden véget ér,
Jöjj végső megoldás,
Változz jéggé végre vér.
Többé nem sújthatja már,
Ami számunkra az Élet.
Hátha lel majd odaát,
Valami igazán szépet.
Szemernyit sem fázott,
Eljött a „tavasz” végre.
Valóra vált álma,
Átölelte a Béke.
Mikor elhagyta testét,
Megláthatta önmagát,
S éppen lezárta volna,
Az Élet rozsdás kapuját,
De volt, ki nem nézett félre,
És leült mellé a padra.
- Maradj még, ne add fel. - kérte,
Tisztán emlékszik e napra.
Azóta együtt ülnek a járdán,
Együtt hálnak a parkban,
Segítsd őket, ha arra járnál,
Szürke zajzivatarban.
Rátalált egy érzés,
Mit már halottnak hitt rég,
S többé nem kérdezte,
„Vajon, miért élek még? ”
Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 22 
Összes: 34
