Magyar ember szeret sírni,
siralmát papírra írni.
Újra élni múlt fájdalmát,
minden lélekforradalmát.
Jajgat jobbra, jajgat balra,
régi bajt rak az asztalra,
ha nincs mai. Van eltéve
a kamrában még elvétve.
Nincsen szeme csak a múltra,
csak az óra, elavultra.
Siralmában múlt köveit
láthatatlan fák ölelik.
Minden inda kőből fakad,
gyökér, a törzs abból dagad,
ágai a felhők fölött.
Égig érő fát öntözött
az a sok könny és siralom.
És nincs mégsem oly irgalom,
sem angyali, sem isteni,
mely próbálná megérteni.