Nézem a márványlapot, melyre aranyozott betűkkel rótták rá a neved, születésed és halálod évét. Nézem, és a nemek mellé próbálok igeneket keresni. Hiába matatok puha ujjakkal az emlékek között, alig maradt valamim. Jó munkát végzett a kóma.
A mai napon kéne virágot hoznom neked, hiszen Anyák napja van. Nekem nem. Nekem minden nap anya-hiány napom van. Akkor mentél el, amikor lázadtam. Minden és mindenki ellen. Amikor még épp csak átléptem a felnőttkor küszöbét, és megtettem az első botladozó lépéseket. Arra biztosan emlékszem, hogy eltávolodtunk egymástól. Gonosz az emlékezet, hogy csak ezt hagyta meg élesen, kitörölhetetlenül.
Nézem a márványlapot, és nem mond semmit. Nem lehettem itt veled, amikor a földnek adtak, nem lehettél ott velem, amikor harcoltam az életemért. Nem emlékszem az illatodra, nem emlékszem az érintésedre, nem emlékszem a hangodra, csak arra, ahonnan hiányoztál.
Anya, annyi mindent nem mondtam el…
Anya, annyi kérdésem lenne…
Anya, hiányzol!