Navigáció


RSS: összes ·




Próza: (Lét)részletkérdések 3. ( Ünnepi beküldés)

, 79 olvasás, Aevie , 16 hozzászólás

Somolygó

Jelenetek a szülőszobáról ( A másik szoba, mely görcsbe állítja a házasságokat.)

1. De ki szül?! (Amiért a férjeket szeretjük.)

Tudtuk. Persze, hogy tudtuk, csak... csak nem sejtettük! Hatvan perccel korábban szerkesztettem le az összes prózát. Hm. Vajon melyikőtök bosszantott fel ennyire?!
Gondoltam, biztosan valami más. Annyi más szerv is van ott hastájon… Éjszaka azonban kénytelen voltam megvilágosodni: beütött az éjfél, és teliholddá tágult az ég; szikrázva szorított.
Szóltam Q-nak, hogy keljen, és hordja ki a palántákat a kocsiba. Ez százhúsz kis pudingos pohár. Nagyon mélyen imádkoztam, hogy mire végez, elmúljanak a görcsök. Hát, nem. Q visszament volna aludni, de addigra már a hűtőt is kipakoltam. Az ötven kilónyi kaját is kihordta, és egy karton vizet, meg harmincöt darab vécépapírt, de még mindig nem szólt, nem kérdezett semmit. Lehet, hogy egyáltalán nem is volt ébren?!
Az utolsó csomag tizennyolc kilót nyomott. Amikor a négy évesünket nyomtam a kezébe, akkor már majdnem megvilágosodott ő is, de annyira azért mégsem.
– Mi? Minek aludjon a gyerek a kocsiban? És akkor most mi is a kocsiban alszunk? Vagy miért ácsorgunk az utcán? És miért van sötét? Miért van éjszaka? És miért ekkora a hold???
Igen… Q kicsit túlpörgött az alvajárásból ébredvén.
– Mert szülünk.
– Ki szül? TE?!
– Hát, vagy én, vagy megszülöd helyettem?
Egy pici gondolkozás után közölte:
– Akkor fogat kell mosnom.
–?

Szóval csak úgy tudtam rábírni, hogy vegyen vissza a száznyolcvan kilométer per órából, meg a rally-kanyarokból, hogy azt mondtam, lehet, hogy nincs is semmi. Biztos, csak össze-vissza kajáltam megint, majd az anyósnál meglátjuk. Száznegyvenig nyugodott meg, az én vérnyomásom ugrott helyette száznyolcvanra, és igazán félni kezdtem – nem a szüléstől, hanem valami bazi karamboltól.
Az autóból kiszállva aztán megláttuk azt, amit meg kellett, mert kiloccsant az, aminek ki kellett…

2. De ki szül?! (Amiért az orvosokat szeretjük.)

A magzatvizezős esemény után már biztos voltam abban, hogy ma itt baba fog születni. Ráadásul az enyém. A miénk. Ideje volt hívni a szülészt.
– Hány óra van? – kérdezi.
– Három.
– De reggel?
–... vagy éjszaka?
– Ühm – és elnémul a hangja a vonal másik végén, a város másik felén…
– Doktor úr, akkor jössz?
– Hova?
– HÁT, SZÜLÜNK!!!
– Én?
– Hát, valaki igazán megszülhetné helyettem…
– Hát, hány óra van?
– Három.

Vonal megszakad. Visszahív. Alcím: az idő relatív.
– Hány óra van?
– Fájás óra fájás perc – közlöm.
– Szülünk???
– Szülünk…
– Akkor rá kell gyújtanom.

3. De ki vezeti le a szülést? (Amiért a szülésznőket szeretjük.)

– Nyomni akarok! Nyomni kell! Nyomni akarok!
– Neeem… Nem-nem! Nem nyomsz, sóhajtozol! – rázza a fejét rendre a szülésznő.
– Nyomni akarok! Nyomni kell! Nyomni akarok!
– Neeem… Nem-nem! Meg kell várnunk a doktor urat!
– MINEK?! Te is le tudod vezetni, én is le tudom vezetni – Q félig jelentkezett, hogy ő is, de aztán nagyon gyorsan meggondolta magát – Minek???
– Hát, hogy... Hát…
– Nyomni kell! Minek kell megvárnunk?
–... hogy tudjon gratulálni…

4. Komplikációk. (Amiért a nővéreket szeretjük.)

A. / Sárgaság

A baba besárgult. Két-három napig kék fény alatt kell sütkéreznie. Fiatal nővérke előkészíti a babaágyra a bilibedet, beküldi az idős nővérkét, hogy oktassa ki a kedves anyukát.
– Hát, én nem tudom, kedves anyuka, mert ilyet még nem csináltunk… – kezdi, sandán, összevont szemöldök alól mustrálva az ábrázatom.
– Hogy? Mármint mit?
– Hát, hogy a kedves anyukára bízzuk a fényt.
– Meg tudom csinálni…
Már nem csak sanda, egész egyszerűen lemondó, reményvesztett, esélytelennek tűnök a szemében.
– Be kéne vinni…
– Mondom, meg tudom csinálni! Hadd maradjon velem!
Tovább rázza a keményre hajlakkozott dauer-fejét.
– De hát… Kedves anyuka! Itt kérem, két gomb van. Ezt kell megnyomni, ha szoptatni fogja. Fel kell öltöztetni, tisztába kell tenni, és meg kell szoptatni a babát.
– Igen.
– Ezt mind maga fogja csinálni??? – Lassan megrándul a nyaka.
– Hát, persze!
– De… Figyeljen, kedves anyuka, mert ilyet még nem csináltunk! Szóval itt kérem, két gomb van. Ezt kell megnyomni, ha… – És elmondja dettora ugyanazt, ugyanúgy. – Szóval tényleg maga fogja csinálni???

B. /

Miután tisztáztuk, hogy én fogom kivenni, én fogom megnyomni a lekapcsoló gombot, aztán én, én, én, mint a baba anyja fogom tisztába tenni, öltöztetni és szoptatni, üvöltve ront be a fiatal nővérke.
– Nem veheted ki!!!
– TÍZ PERCRE! Csak megmutatom az apjának, még nem is látta! Kérlek!
– Nem fogod fel, hogy tíz perc fényhiány az életébe is kerülhet???
– Jóvanakkor.

Egy órával később, szoptatás után kezdeném vetkőztetni, rettegve attól, hogy minden ruhában töltött másodperccel az életkilátásait nyirbálom én, az anyja, ismét üvöltve ront be:
– Minek vetkőzteted???
– Berakom a fény alá.
– De hát, EGY ÓRA múlva fürdetés. Addig már minek.
–???

C. / Alacsony vérnyomás (Amiért Q-t szeretem.)

Haldoklom az ágyban, a vérnyomásom 40/25, pulzus 125, de kevesebbnek érzem. Fejjel lefelé fekszem, és rájövök például, hogy csak a denevérek fogadnának be így maguk közé, na meg még számtalan képtelen ötlet villan be a sorozat-ájulás pillanata előtt, közben és után.
Próbálok sokat beszélni, inni, lélegezni, magamnál maradni.
– Figyelj, most úgy kell csinálnom – magyarázom Q-nak, a hangom remeg, ráz a rosszullét jeges verítéke –, hogy nem kelhetek fel azelőtt, hogy meg ne innék két pohár vizet, és utána nem szédülök egy darabig.
– Hm. Érdekes. Nálam fordítva működik…
– Neked mi bajod?
– Nem... csak, én felkelés után döntök le kettőt, azután kezdek szédülni…

D. / A négy éves szókincsén sokat fejlesztett az apja, míg nem voltam otthon.

Forog a körforgó a babaágyon, mire a kislányom közli:
– Forognak a mőmek.
– Mik, szívem? Mi az a mőmek?
Nem válaszol. Értetlenül nézek Q-ra.
– Hát, több „mőm” – válaszolja. – Kérdezz csak, ha nem értesz valamit…



Megjegyzés: Köszönet-nyilvánítás:

– Köszönöm, hogy harmincnyolc hét plusz két napig elviseltétek a hormonoktól megőrült Aevie-t.
– A Főszerkesztő asszonynak, hogy hagyott garázdálkodni az oldal prózái között, és eltűrt minden gyerekes dacongásomat és durcongásomat.
– A szerkesztő társaimnak a rengeteg segítséget, akik biztatása nélkül nem lehettem volna itt.
– Az alkotó társaimnak, hogy elfogadtátok az ítéleteimet és a rengeteg együtt-munkát.

Utóirat:

Néhány hónap erejéig letészem a lantom, és szülési szabira vonulok vissza a legfiatalabb AMF-baby-vel.
Addig is kívánom nektek, hogy ne tévesszetek túl sok „egybe-külön”-t, pontosan használjátok a vesszőket, ügyeljetek a stilisztikára... blablabla... Az élet minden pillanatát ragadjátok meg mint megírandó történetet. Mert egyszer minden történetet meg kell írni…

”Hová szaladsz, értsd meg már
A vihar elől miért futnál?
Hatalmasabb, mint te vagy
De kérlek, ne hagyd el magad
Az emberek tán értik már
Háborúzni milyen kár
A Béke-sziget füstje száll
Szerelmünkben sincs határ
Más vagyok, így fogadj el
Visszanézned nem is kell
A boldogságod találd meg
És csinálj sok-sok gyermeket”


Ölelés,
Aevie.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: marisom

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 1
Kereső robot: 10
Összes: 19
Jelenlévők:
 · Aevie


Page generated in 0.041 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz