Felhők tornyozta létbe merülnek alá égi ihletek homokkő percekre sodor éji eső leomló isten-hang álmokat tenyeremben a víz alvó emléknek tűnik csupán hallgatag hideg fohászok gyarló csontomon játszó száraz kopogása bebocsátást remél...
Áradó ezer szálra bomló testetlen Önvalóm fülel néma nem rezeg szótlan megváltót sem ígér a csend így él téridő cseppként a félelem árnyak húzódnak önkénytelen fényem felé tébolyra vágott halál-ágakat markol a szél tüskébe kap az értelem s szisszen...
"Valami jár az Árnyak közt... " suttog ős-öreg fa odvában az Ördög s rám morran csettint nyelvével az Este összeaszott kéreg ént fed el arca vöröslő szeme égre vont zavaros tekintet ében pupillában résnyire szűkül a reggeli nap fáradt összeroppant teste...
Valaki jár az Árnyak közt kiutat keresve kezében imbolygó lámpás lángját fújja a szél...
Valami bennem mindig imákat dúdol sötétben érik meg lelkemben a nappali Én...