Nyughatatlan lelkem
sokszor magamban,
nem keresem s nem lelem.
Éjjeli napfény, követi lépteim
az aszfalt rideg-tengerén,
s a szeméttel hintett felszíne...
Egy üres oldal,
a füzetben, mibe véremmel írott,
s lelkem a szívemmel..
harcot vívott,
s hogy magam védhessem.
jelenem az időből falakat emelve.
Kapaszkodva szerekbe,
boldogságot kutattam!
s bele vesztem, bódultan.
De indok volt csupán
hogy fájdalom
el nem ér a Hold udvarán.
De tévedtem!
Mikor azt hittem,
fájdalmam majd enyhül.
S téved,
Ki, mimikátlan arccal,
szürke szemekkel a föld felett
nem lát már mosolyt,
csak könnyeket.