Sajgó métely,
sár-lavina, tűz-fészek,
s nem egy álom
a valóság,
miben élek.
Félek...
Ha léket kap,
ha a szél már bele nem karol,
porrá lesz a testem,
lelkem elárvul - kicsorbul.
S ha az élet sziklás peremén
vérem dermedten, feketén
megfagyasztja a napot,
taszítva árnyékba múltat s holnapot,
csak mosolyod hozhat
számomra szebb napot,
csókod adhat reményt...
Nem egy múló holnap leszek,
ki árnyékot se vet,
s nem csak egy ember,
ki angyalodként elveszett.
Szebbet-jobbat hagyva szívedben,
és nem keserű könnyeket,
s megannyi haragot,
csak az igaz szerelemünket.