Nyár van. Kopogtatnak. Két úr van az ajtóm előtt: egy öregebb és egy fiatalabb. A „főnök” és a kisinasa, legalábbis így mutatják be magukat. Udvariasan kérdezgetnek van-e éleznivaló: kés, olló…
Először nem is foglalkoztam volna vele, de olyan behízelgő modorú úr volt, hogy gondoltam miért is ne. Kihoztam néhány ollót meg kést. Az úr mellékesen jegyezte meg, hogy egyébként cm-erenként van az ár.
Aztán elővettek egy ú. n. köszörűgépet, ami valójában egy kézzel hajtott ketyere volt, akkor fogtam magam, bementem a házba és kiröhögtem magam a férjemmel, aki végignézte a sztorit az ablakból.
Amikor újra kimentem, a kisinas épp akkor ment a szomszédokhoz újabb „megrendelést felvenni”, hivatkozva persze rám, mint elégedett ügyfélre.
Mialatt „köszörűlt” a főnök úr, elmesélte hogy akikhez eljár, mi történik, nevezetesen a háziasszonyok mit akarnak tőle és ő mit tesz velük… hm… vártam mi sül ki ebből…
Pár perc alatt meg is történt a szakmunka, az olló-és késhalmaz úgymond éles lett. Ezután az úr elkezdte kiszámolni az árat. Mire összeszorzódott a hossz az egységárral, az eredmény több ezer forint lett volna. Mindezt pár perces munkáért. Maga az elszámolás több időbe került, mint az élezés.
Na akkor kiborult a bili! Akkor már én is felemeltem a hangom, élesen gesztikuláltam, hátha megijesztem tökmag urat, habár nem napon barnult, így óvatos duhajként jeleztem, hogy ne nézzen madárnak. Közös erővel megállapodtunk egy korrekt árban, amit ki is fizettem, így nyugodtan alhatok. Azóta valahogy nincs ingerenciám beengedni a házalókat. Az eset épülésemet és fejlődésemet szolgálta!
A negatív tapasztás mindig eltántorít attól, hogy újra naiv lehessek.
– LG -