Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Egy biciklis találkozása az aszfalttal (balesetem története)

, 29 olvasás, AlbaGaby , 0 hozzászólás

Sors



Sokat biciklizek, nyáron különösen. A másik ok hogy van is kocsim meg nincs is, a válság (2009!) hozzám is begyűrűzött, azaz az autómba képtelen vagyok a benzint belerakni. Így aztán „kistehén” ahogy én hívom, csak áll a garázsban magányosan. A bicikli viszont jó választásnak tűnt, nagyon szeretem. Naponta használom is, és a városba rendszeresen azzal járok.
Augusztus 30-a emlékezetes nap volt. Ismét felkerekedtem fiammal, hogy meghódítsuk az 5 km-es távolságot. Időre mentem, persze késve indultam. És mivel késésben voltam, figyelmetlen voltam. Mindig ugyanazon az úton járok, itt minden buckát, fűcsomót ismerek, tudom, hol mehetek le a járdáról és hol mehetek fel, mit bír el a bicóm. Ezen a napon is ez volt az útvonal, de egyszerre előttem termett egy komótos biciklis hölgy és egy gyalogos, ők így ketten teljesen elfoglalták a járdát. Gondoltam leelőzöm őket, mellesleg a fiam is épp itt tért le a járdáról az autóútra, tehát követtem. A fiam maradt az autóúton én az első lehetőségnél visszamentem a járdára, ez egy kis füves terület volt, és persze már néztem volna előre, messzebbre. Kár volt! A fűben megbújt egy kivágott fa gyökere, amit lehetetlen volt észrevenni. Ráhajtottam. Sajnos, még akkor se kaptam észbe és húztam volna a féket, hanem gondoltam, túljutok én ezen a kis problémán. Nem jutottam! Mivel a kormányt sem fogtam elég erősen, az uralom a bicó felett, meg az önuralom is elveszett – ez utóbbi órákra-.
Balázs fiam hiába várt engem, mert ott a kivágott fatörzsnél a fűben befejeződött az aznapi biciklis túrám.
Mivel a sebesség megvolt, ahogy a bicikli elkezdett balra dőlni, és mélyrepülésben elkezdtem közeledni az aszfalt felé, fejem lefelé, lábam még a magasban. Kezem a kormányon ragadt, sehogy sem akartam elengedni, még bíztam, hogy vissza tudok korrigálni, de nem…
Először a bal szemöldököm szemüvegestül koppant a betonon, és sorban a bal arccsontom, a bal vállam a bal combom és így tovább, mindez a másodperc törtrésze alatt. Miközben a jobb lábam ott ragadt valahogy a kormány és ülés között, így a kormány beleállt a csípőmbe, onnan a jobb lágyékrészbe, mélyizmokba. Az altestem a fűben, fejem az aszfalton. Mikor végre nyugalmi állapotban elterültem a földön, beért engem az a biciklis hölgy is, aki inkább a „lassanjárj tovább érsz” szlogent helyezte előnybe. Adott papírzsebkendőt, és „jóistenkézett”. A fejem, arcom nagyon beütöttem, nagyon fájt a csípőm is. Nehezen felkeltem, közben a fejemből dőlt a vér. És ekkor ijedtem meg igazán. Egyedül voltam, először nem is tudtam mit is tegyek, a vér meg csak dőlt….
Hívni akartam a mentősöket, elsőre nem sikerült, mert a rendőrséget hívtam. Még jó, hogy az üzenetrögzítő jelentkezik be. A mentősöknél szolgálatban levő hölgy vette fel a telefont, de én akkor már menthetetlenül zokogtam, és 5 perces beszélgetés árán sikerült kiszednie belőlem mi is történt és hol is vagyok. Mire ez megvolt, a vérzés is alábbhagyott, viszont az önuralomvesztés maradt.
A biciklimet egy bolttulajdonosnál hagytam, itt meg „úristenezés” következett. Közben a gyereket is hívtam, ma ne várjon, de holnap se, nem vagyok szalonképes.
Amíg a menősökre vártam, már az egész életemet elsirattam Úgy el voltam magammal foglalva, hogy nem én vettem észre őket, hanem ők engem. Hamar megérkeztek, a helyszín 500 méterre volt csupán tőlük.
Valahogy bejutottam a mentőautóba, ott lerogytam az első székre, akkor már iszonyosan fájt minden porcikám az egész fejem, ez utóbbi napokig. A sírás meg csak nem akart abbamaradni. Két segítség érkezett, egy hölgy és egy férfi személyében. A sebemet ellátták, és kaptam egy szép kis turbánt.
Fogalmam sincs merre mentünk, mert semmit se láttam, sem az út során, sem a kórház kanyargós folyosóin. A mentős elvezetgetett, mutatta az utat, én mint egy holdkóros, követtem a lába nyomát. Közben úgy éreztem minden szem rám szegeződik, főleg a helyes kis gézkötés miatt, meg persze erősen sántikáltam is. Próbáltam a mentős mögött megbújni…
Summázva a dolgot, volt egy kis tetanusz, sebkezelés, röntgen. Annyira fájt mindenem, hogy a röntgenasztalra percekbe telt, míg felkerültem, de a megfordulás úgyszintén. Az én esetemben a röntgenasszisztens megdolgozott a pénzéért. A hölgy meg szerette volna tudni, mi a baj: „Miért sír hölgyem, azért, mert fáj? ” Sosem tudta meg. Nem tudtam beszélni.
Meglepően hamar végeztek velem a kórházban. Az esés három órakor történt, és fél öt körül már befejeződött a kórházi „ügymenet”.
A kontroll is megtörtént két nap múlva. Mondtam is a traumán a nővérnek, hogy én le nem szedem a kötést, hozzá nem nyúlok, szedje le az, aki feltette. Viccnek szántam, és ő annak is vette. A második mondat a hálálkodás volt, mert ugyanaz a hölgy volt, aki összekanalazott a balesetemnél.
Az orvos megkérdezte, hogy történt. Én csak annyit mondtam, hogy az anamzézisnek ne higyjen, mert „ kerékpárral fának ütközött” nem fedi a valóságot, és különben is, aki ezt olvassa, nevetőgörcsöt fog kapni. Kértem egy utólagos javítást, de az orvos elterelte a figyelmemet, pihenést javasolt és megjegyezte: „ Szép a sebe,… na jó,… nem szép! ”
Így mára mindenki azt hiszi, hogy én a biciklimmel olyan idétlen vagyok, hogy képes vagyok "fával" ütközni.
Mára a sebeim kék- zöld- lila fényárban úsznak. Különösen a szemem alján, a szép dagadt táskákkal, kötéssel igazán feltűnő látvány nyújt. Sokkal jobban vagyok, órák, napok sokat számítanak a gyógyulásban. Hihetetlen hogy az ember milyen gyorsan tud regenerálódni.
Mindenesetre ezzel a történettel sok tapasztalatot gyűjtöttem, legfőképpen azt, hogy a „sietségnek ára van”, de azt is, hogy mennyi mindent kell egy kórházi dolgozónak „elviselnie” a sebesültektől, betegektől. Jelen esetemben: tőlem.
A biciklimnek semmi baja sem lett, fiam hazakerekezett vele a boltból. Ellenben a szemüvegem megadta magát: eltörött.
Motoros ismerősömet kérdeztem ő esett-e már, ő azt felelte, hogy ő motorozni szokott….
A jó isten nevét is többször a számra vettem a napokban hálaimát rebegve, mert számomra megfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy csattanásnál hajam szála sem görbült. Na jó, görbült, de végül is a végkifejlet nagyon pozitív. Se törés, se foghíj, szemem is ép, tehát semmi. Ilyen történéseknél az ember kicsit átgondolja, miért is történik vele az, ami. Így tudom, hogy a jó istennek dolga van még velem. Élek, boldog vagyok, meggyógyultam.


/LG/

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Blog
· Írta: AlbaGaby
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 5
Regisztrált: 2
Kereső robot: 14
Összes: 21
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Szadam


Page generated in 0.0354 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz