Meg sem mozdulok, nehogy megtörjön.
Hullámokban indul a tévé felől,
hozzám ér. Hasonlóságok után
matat az emlékeim között, mielőtt
visszaverődik az arcom éleiről. Falról
falra jár a szobában, beül a függönyökbe.
Ha ablakot nyitnék, kiszóródna a szúnyogháló
résein, hogy az utcaközben összeálljon,
halkulva sétálna el. Tapogatózik, mélyebbre
hatol a házban, eléri a lépcsőt,
hálószobákat. Minél részletesebbé
simítja a környezetet, annál idegenebb:
új tárgyak helyeződnek a lenyomataira.
Végigsúrolja a padlót, beletorpan
a bútorokba, ismerős székeket, asztalt keres,
lábakat, csípőt, hajló gerincet, karokat
– könyökölve ülne és kávét inna,
nekem adná az elszíneződött cukrot az aljáról.
Egy része még mindig csak indul, torlódik
a tévé és a mozdulatlanságom között
felritkult közegben. Hiába tekeredik
a szalag, tűnik el a szemcsékben vibráló arc,
nem tudja abbahagyni a megszólalást.
Online látogatók:
Látogató: 50
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10 
Összes: 62
Jelenlévők:
