Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Bevégeztetett

, 83 olvasás, Ifjabb_Tok , 2 hozzászólás

Segélykiáltás



Szelíd napod tüzében,
egyszer végleg alámerülök,
ott maradok, ott veszek,
onnan vissza sem kerülök.
Maradok majd ott, hol
csontjaim hamvait,
mint zsarátnokot repítik
vihar fellegeid.
Világ, te világ, érted ezt?
Még én köszöntelek!
Én, ki régóta botorkálok
már együtt veled.
Ki egykoron szerelembe
esett és miattad almát evett.
S az utolsó, ki rád
még úgy emlékezett,
olyannak látott, aki élt,
akinek még egy
Erectus is sokat ért!
S én, mit tettem mára veled?
Mint féreg, elemésztettelek.
Nem hagytam semmit neked,
amiért élned érdemes,
téged is a szemétre vetettelek.
Miért csodálkozom hát,
hogy jogos bosszúd vár rám?
Rám a tékozlóra,
a mindent elpusztítóra.
Csitt csitt! Már hallom is!
Hallod már te is?
Hit, remény s szeretet?
Mára már te sem hiszed.
Búcsúzom ezért tőled sapiens,
hiszen egyedül semmire sem viszed.
Az Úr legyen hát, a végén majd veled!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Segélykiáltás
· Kategória: Vers
· Írta: Ifjabb_Tok
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 24
Regisztrált: 0
Kereső robot: 13
Összes: 37

Page generated in 0.0662 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz