Simogat… mint lágy szellő a tengerparton,
Mely olykor heves port kavar,
Majd romos látványt hagy maga után,
Lassan eltávozik a vörös Nap sugarai szárnyán.
A Nap… sugarai vörösen izzanak az égen,
Mintha ő uralkodna a földkerekségen,
Majd vakító fénye hirtelen eltűnik,
Szívem szapora dobogása nem szűnik.
Nem szűnik… inkább egyre gyorsabban kalimpál,
Ahogy meghallom hangos lépteit,
Érzem, ereimben forrni kezd a vér,
Mikor szemei a szemeimmel összeér.
A szemei… melyek perzselő szikrákkal tudatják velem,
Minden egyes találkozáskor, hogy szeretem,
Mosolya maga a csábítás szenvedélyes ereje,
Ráncok feszülnek az arcon, a sármosság jele.
Az arcon… melyet olykor jó megérinteni,
Melyen ott vannak az édes, gyengéd csókok emlékei,
Majd elveszni egymás karjában,
Kéz kezet szorítva a másban.
A másban… ahol nincs szükség szavakra,
A félhomályban érzéki csók talál az ajakra,
A tűz lángnyelvei magasra lebbenek,
Határtalan utat adva az érzelmeknek.