Azt súgják, ez vers lesz.
Papír, ceruza elő,
kezemben rezgő coffein-csetresz...
Kapkodó só-haj-cihő.
(Ebből semmi sem lesz. —)
Órák sűrűsödnek egyetlen pontba.
Mégsem képes árgus lelkem
finom gondolathálóból köréd szőtt pátosza
felemelni ama gödörből, amelybe süllyedtél bennem.
Nem. Nem! Fényt gyújtok: lássalak hát! Jobban!
S bár már arcod, mint nap ragyog,
üresen ásít’nak a sorok…
A csend meg nem dobban. —
Eme éles, dobhártyatépő vakításban
nincs költői homály, sem "mintha".
Csak a nincs van.
Alaktalan, néma,
mégis beszédes.
Azt mondták lesz… Hah!
(Vers is.) S mertem hinni!
Ám csak szuicid példa,
groteszk szó-ketrec lett,
pont úgy, mint mi.