Elmúlt már az ünnep, fekete Karácsony,
nem lepte el hó a fenyőt az udvaron,
szürke aszfalt-szőnyeg, színtelen a város,
már könyököl a Tél a sápadt arcokon.
Hirtelen a fehér égi dunyhák alól,
kristállyá vált könnyek, millió hópehely.
Csipkés hó-szobor lett a rozsdás kerítés,
így vöröslik már a sok krétaszínű fej.
A vad jeges szél így gyorsan felkavarja,
táncos kedvű, szép, hófehér pelyheket,
csupasz ágakra rak a hóból palástot,
betakar vacogó, didergő kerteket.
Lódul a tömeg a csorba lépcsőkön át,
gyilkos huzat van a rengő út alatt,
rosszarcú árusok, rendőr félrefordul,
rengeteg szemét a földön, koszos falak.
Rohanó sorsok, és ingatag életek,
szép prémbundát súrol a kopott nagykabát,
motyogva átkozódó vad arcok várnak,
még középig együtt, majd jobbra, balra át.
Aztán egyszerre ott legbelül, középen,
törött lámpákból a sápadt fény felragyog,
megáll az áradat, tér mohón kitágul,
csodás, varázsos hangok, üveg-angyalok!
Börtöne egykor, ízes gyümölcsbefőttnek,
így sorba állítva sok öblös, mély üveg,
és feltöltve vízzel, többel-kevesebbel,
mélyéből hangok, szép dallamok, szöveg.
A művész ül, üt a cimbalomverőkkel,
a földön előtte, a mohó nagykalap,
körötte tömeg, már kitágult szemekkel,
s hallgatják némán a csodahangokat.
A lelki óra áll, az idő megfagyott.
Így a szemekből szökik a fáradt közöny,
valami lágymeleg, dermedt szívek körül,
s hangokká olvadó csodás fényözön.
Percnyi szép csodák így, a hajszolt ég alatt
érzed rajongva, hogy a Lélek felderül.
A fáradt lábakról így olvad majd a hó,
de már minden hideg, fehér, ott legbelül!
|
Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16 
Összes: 34
Jelenlévők:
