Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel - 8. rész

, 145 olvasás, Sutyi , 17 hozzászólás

Ezerszín

Zavartan álltak egymással szemben. Hosszú percekre örvényként szippantotta be őket az erdő csendje. A fák sokkarú óriásokká nőttek. A feltámadt szél egymáshoz dörzsölte vékony, csupasz ágaikat, síró, nyikorgó hangokat hallatva.
Nóra megborzongott. Gábor féltőn ölelte át, majd egymáshoz igazítva lépteiket elindultak a műút irányába.
A környék, mint afféle kirándulóhely, kissé elhagyatott volt. A konferencia helyszínéről az esti állófogadás harsány zajai szűrődtek ki. Valami intimebb helyre vágytak, ahol tudnak beszélgetni.
Az út szélén, kicsit az erdő rejtekében, hívogatóan állt egy épület. Talán kocsma?
Ahogy benyitottak emberpárás meleg, félhomály, és füstszag fogadta őket. Az egyik gyér megvilágítású sarokban állt egy üres asztal. Amint elhelyezkedtek, körbenézett. A társaság vegyes volt. Fáradt turisták, koszos túrabakancsban, sportos ruházatban, s néhány elegánsan öltözött konferenciavendég, akik talán titkos légyottra szöktek át erre az eldugott helyre.

Két Martini Rosso-t kértek a pincértől. Amint a fahéjjal fűszerezett édes-keserű íz szétáradt a szájában, érezte, hogy az elmosódott múlt lassan kezd visszatérni, s belül, mélyen a zsigereiben valami régóta vágyott, jó érzés tör utat magának.
Eközben ujjai zavartan siklottak a pohár szájától, a karcsú szárán át a talpáig. Tekintetével meredten figyelte a két olivabogyót, melyek az üveg nedves falán lebuckázva, egymásnak ütődtek a pohár alján.

Nehezen hagyták el ajkát a szavak. Jelentésük súlya kimondatlanul is nyomasztotta, de a férfit nem hagyhatta válasz nélkül.
- Igen, Gábor, emlékszem rád az egyetemről. Felnéztem a jóképű, ötödéves fiúra, de hogyan is gondolhattam én, a jelentéktelen falusi lány, hogy észrevettél s talán tetszem neked? Naiv voltam a végtelenségig, s azt is nehezen hittem el, hogy később, a munkahelyemen a főnököm az első találkozásunkkor belém szeretett. Ő lett a férjem, s mérhetetlen, feltétel nélküli szeretete hitette el a rút kiskacsával, hogy ő valójában hattyú. Addig magamba zártan, egy burokban éltem, s még annak sem voltam tudatában, mit jelent valójában nőnek lenni. Emlékszem az ezzel kapcsolatos traumáimra. A zaklatóra, akivel mindennap szembe kellett néznem, s aki miatt én szégyelltem magam. Arra, amikor fizikailag nővé értem, s fél évig halálos félelmemben éltem, mert azt hittem szörnyű betegség támadott meg. Érintetlenül, szűzen mentem férjhez, mert a szüleim elültették bennem a félelmet a teherbe eséstől, a kiközösítéstől. Hittem nekik, hiszen függtem tőlük, tapasztalatlan voltam, nem tudtam az életről semmit. Ez a fajta „középkori erényöv” a lelkemet kötötte gúzsba. Így minden férfival megtartottam a két lépés távolságot. De a férjem legjobban mégis ezt szerette bennem, ezt a naiv ártatlanságot. Mellette értem nővé, s lettem anya. Többet adott nekem, mint bárki a világon. Vele biztonságot éreztem, s még az sem zavart, hogy az egyik burkot lehántva, egy általa felépített burok zárt magába, még ha óvón is.
Most talán el tudod képzeni, mit érezhettem, amikor hosszú-hosszú házasság után, a közelmúltban kiderült, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegsége van, mely pár nap alatt elvitte. Könnyek nélkül, befelé sírtam. A fájdalom elomlott bennem, megbénított, s kiszipolyozott. Csak bolyongtam érzéketlenül. Furcsa önző módon magamat sajnáltam, s haragudtam rá:
Hogy volt képes itt hagyni? Mi lesz most velem?
Iszonytatóan zsongtak bennem a kérdések, s a válasz néma csend...

Nóra eddig, mintegy önmagának mesélt, fel sem nézett, de ekkor felemelte a fejét, s Gábor szemébe nézett. Látta a férfi kitágult íriszű, bogárfekete szemeit, amint rá szegeződtek.
Nem akarlak hitegetni - szólalt meg újra - most már tudod, hogy egyáltalán nem vagyok kész arra, hogy egy férfit szeressek, s nem tudom képes leszek-e rá valaha.

Gábor, mielőtt megszólalt, talán, hogy izgatottságát elfojtsa, hosszan kortyolt az italából.
- Úgy gondolom, te sem sokat tudsz az életemről, amely szintén szerencsétlenül alakult, csak teljesen másként. Amikor megnősültem azt hittem boldog leszek, míg - évekkel később - az egyik barátom elárulta, hogy a feleségemnek szeretője van, s már akkor is megvolt mielőtt összeházasodtunk. Képes volt a nászutunkra is elhozni. Ugyanabban a szállodában szállt meg, mint mi, s az én ifjú feleségem a nászéjszakánkon kiszökött hozzá. Gyanítom, hogy a lányom sem tőlem van, de őt nem büntethettem az anyja vétkéért. Miatta nem váltam el, de kikötöttem, hogy amint nagykorú lesz, otthagyom a feleségem. Már öt éve, hogy egy bőrönddel, mindent hátrahagyva, egy bérelt lakásban újrakezdtem az életem. Nekem legalább annyira szükségem van rád, Nóri, mint neked rám. Csak arra kérlek, töltsük együtt a hétvégéket, mint két régi jó barát.

Így kezdődött kettőjük közös élete, melyben csak nagyon lassan találtak igazán egymásra. Mindkettőjüket megtörte az élet, és már nem is voltak igazán fiatalok.

Ábrándozásaiból egy váratlan zaj ébresztette fel, amikor a közeli pálmafáról egy kókuszdió hatalmas puffanással csapódott a parti fövenybe.
Ezután még percekig nézte, amint a pulzáló árapály által a hullámok különös jeleket írtak a homokba...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 27
Jelenlévők:
 · boszorka
 · PiaNista


Page generated in 0.0687 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz