Én ott voltam múlt szombaton, amikor a vért alvasztó csend elidőzött a mezők felett, s a nap furcsa négyzetmintás felhőkön átderengett. Az estébe hanyatló délutánnak ideges atmoszférája volt, mintha nagy energiák tétlenségbe szorulva őrlődtek volna. Tudtam, hogy a fenevad már hat parasztot megölt a mezőkön. Láttam, ahogy hirtelen irányt váltva a magasból ráugrott áldozataira. Aztán minden gyilkosság után jámbor teremtménnyé szelídülve legelészett a hullák mellett. Ezen az estén eldöntöttem, hogy kioltom létének aljas fényű csillagát. Félek elárulni, mert elveszíthetem az olvasó szimpátiáját, de a szörny egy gyönyörű szép, kecses ló volt. Talán ki se néznéd belőle, hogy a selymesen fehér szőr alatt egy fekete, vérrel szennyezett, pokolbéli démon rejtőzik. Olyan ez, mintha egy rémes éjszakán arra ébrednél, hogy a legkedvesebb párnád huzatjából egy kígyó mászik elő, és rátekeredik a nyakadra, hogy örök álomba fojtson. Tehát ne tévesszen meg a szörnyeteg kedves külleme, higgy nekem, meg kellett tennem! Sokáig ültem a kín mocsarában azon merengve, hogyan vessek véget a pazar-ló életének. Az egyik árny lepte mezőn volt éppen, s úgy tűnt, érezni vélem idegességét, s a réveteg paták zaja tovább feszítette idegeim húrját. Elmém bomlott, nehéz volt józannak maradni… kérdések mérgezték a tudatomat: mi van, ha lelkembe lát, és minden fortély hasztalan? Mi van, ha ő csap le rám előbb? Igen, nem várhatok… egyszerűen lóhalálában rárontok. És hirtelen a futómmal leütöttem azt az átkozott lovat…