Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Kovács bácsi

, 201 olvasás, CsókásiB , 8 hozzászólás

Magány

Kovács bácsi most is, mint minden advent harmadik vasárnapját megelőző pénteken, a szerény ebéd elfogyasztása, majd a szokásos egy pohárka bor szertartásszerű lassúsággal történő elkortyolása után felvette a gondosan kikészített ünneplő ruháját, a patyolatban már egy héttel korábban kitisztíttatott kabátját, fejére tette elnyűhetetlen kalapját, majd elindult a postára. Mindig ugyanazon az útvonalon, mindig hozzávetőlegesen ugyanabban az időben, bár a kor előrehaladtával az időnek már egyre kevesebb jelentősége volt Kovács bácsi számára. A pontosságnak már kevésbé volt köze az időhöz az idős pék elméjében, sokkal inkább állt közel a megszokáshoz.

Akik ismerték, és ki ne ismerte volna a nyugdíjazott péket, hiszen valamennyi utcabeli, de a környékbeliek, sőt talán a városka minden lakója rajongott Kovács bácsi utánozhatatlan sajtos kiflijéért, lekváros buktájáért, diós patkójáért. Szinte nem volt olyan felnőtt a városban, aki kisgyerekként ne Kovács bácsi ropogós kiflijét vitte volna az iskolába, majd később felnőtt emberként, ne Kovács bácsi kenyerét tette volna a vasárnapi asztalra a forrón gőzölgő gulyásleves mellé. Állítólag volt olyan háziasszony, aki kifejezetten olyan levest főzött vasárnaponként, amihez kenyeret lehetett enni. Mert Kovács bácsi hagyományos készítésű kenyere minden felnőttben rég elmúlt időket ébresztett fel. Az első csókot, a grundon töltött számtanórákat, a rettegett ellenfél kapujába lőtt győztes gólt, az elmaradhatatlan sajtos kiflit és mindezekkel együtt, a soha vissza nem térő, felhőtlen gyermekkort. De mindez Kovács bácsi nyugdíjaztatásával pontosan ennyire, természetesen el is múlt. Egy ideig hiányolták a vasárnapi ebéd mellől Kovács bácsi kenyerét, majd lassan ez is, mint megannyi minden megszokássá szelídült.

Akik régről ismerték Kovács bácsit, természetesen mind előre köszöntek a néhai péknek.
Így volt ezzel Erzsi a csinos postás kisasszony is. Igaz, ő soha nem evett azokból a híres sajtos kiflikből. Számára a nyugalmazott pék csak Kovács bácsi volt, aki minden advent utolsó előtti vasárnapját megelőző pénteken eljön, hogy felvásárolja a kis postahivatal szinte valamennyi karácsonyi képeslapját. Számára Kovács bácsi inkább tűnt egy bogaras, de mindig elegáns és végtelenül udvarias, régimódi úrnak, mint a város legismertebb pékjének. Kedvelte az idős embert a furcsa szokásáért, amiért még közel a nyolcvanhoz is ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy karácsonyi lapokat írjon. Furcsállta, de valahol irigyelte is őt ezért a szokásáért. Főleg azért, mert még mindig ennyi ismerőse, barátja, szerette él. Kovács bácsi ugyanis minden évben legalább tíz, de talán tizenöt képeslapot is vásárolt karácsony előtt. Már szinte csak az ő kedvvért rendelte Erzsi a szebbnél szebb üdvözlőlapokat. Kovács bácsit leszámítva ugyanis alig vett már valaki képeslapot, és évről évre kevesebben.

Ellentétben Kovács bácsival, aki idén is, ahogyan az elmúlt évben is vagy fél tucatot vásárolt belőlük. Bár már korábban is feltűnt Erzsinek ez a szokatlan mennyiség, pláne egy ilyen idős úrnál, de rákérdezni illetlenségnek tartotta volna. Miért ne lehetne még mindig ennyi rokona? És miért ne ragaszkodhatna még mindig ehhez a kissé idejétmúlt köszöntési formulához? Erzsi szó nélkül kiszolgálta Kovács bácsit, sőt valahol már hiányzott is volna, ha december közepe táján nem állít be a nyugdíjas pék. A maga módján, egy postás kisasszonyhoz illő módon, de megszerette a kissé zárkózott, szűkszavú, kimért, ám mindig udvarias és elegáns Kovács bácsit. Éppen ezért soha nem is kérdezősködött a lapok felől.

Kovács bácsi pedig aznap is, mint mindig, a megvásárolt lapokat kabátja belső zsebébe tette, majd illedelmesen elköszönt. Hazaérve meguzsonnázott, abból a kenyérből, ami saját megállapítása szerint sem hasonlatos már ahhoz, amit annak idején ő sütött, de minden elmúlik egyszer – gondolta Kovács bácsi. - és nekiállt, hogy megírja a képeslapokat.

„Drága feleségem…, Drága kisfiam…, Drága unokám…, Drága barátom… ” és így tovább mindaddig, amíg az utolsó lap is megírásra és megcímzésre nem került Kovács bácsi kusza kézírásával. Mindaddig, amíg az utolsó rokonának, szerettének is áldott karácsonyt nem kívánt.

A képeslapok végül, ahogyan a címzettek, és Kovács bácsi ereje is lassan elfogytak. A nyugdíjazott pék pedig kikapcsolta a golyóstollat, kissé nehézkesen felállt a rozoga íróasztalától, eloltotta az olvasólámpát, kihúzta az íróasztal fiókját, és beletette a megcímzett képeslapokat.

Oda, ahová a tavalyaikat és az azt megelőzőeket is tette.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Próza
· Írta: CsókásiB
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 9
Összes: 31
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tiberius


Page generated in 0.0433 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz