Magam vagyok, ülök a monitor előtt, és olvasom magam.
Határozottan úgy emlékszem, hogy én voltam, aki verseket faragott, haikukat ötlött, gondolatokat öntött - több, kevesebb sikerrel - formába. Felidézem, milyen érzés volt, amikor először halkan, majd egyre hangosabban szólt egy-egy érzésdallam, és a billentyűzeten, mint valami elvarázsolt zongorán eljátszottam. Elég volt a kezem a betűk fölé tartanom, és az ujjaim önálló életre keltek.
Olvasom magam, és rám csodálkozom. Egyszerre idegen és ismerős. Idegen, mert sok év eltelt, ismerős, mert én vagyok, voltam. Idegen, mert az előtt történt, hogy fogvacogva szagolgattam a kispárnát, mely őrizte az illatát, és csak kapaszkodtam, mert az volt az egyetlen biztos pont. Hét év, és még egy kevés. Hét éve születtek a dallamok, melyek mára elhallgattak. Nem, nem maguktól. Inkább én nem akartam hallani. Nem csak hallani, érezni sem. Mint Konfuciusz három majma. Nem látni, nem hallani, nem beszélni.
Mint valami óriás hernyó, bebábozódtam. De már túl kemény a burok.
Burkot kéne repeszteni.
Valahol mélyen még sírnak a felhők, és fel-felragyog a nap.