Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Lenin utca 6 / c.

, 145 olvasás, Aevie , 17 hozzászólás

Segélykiáltás

Hm. Nem tudok már, mit kezdeni a sebekkel. Bekenem, bekötöm, begyógyul, beheged, megkeményedik, újrafagy… Majd leveri újra a tégla. Én verem le. Felmarja a cement, a szemembe fröccsen – bár belevakulnék, de szivárványszínű lesz az íriszem, ha rád nézek.
Pedig hogy gyűlöllek, mert… Hogy tanítsalak meg szeretni? Hogy értessem meg veled, hogy ártasz? Hogy a rohadt ház apró sóderszemcséiből állnak össze a csontjaim? Hogy, hány nyelven mondjam el neked? Milyen hangosan üvöltsek homályos tekinteted közé, hogy én így születtem? Arra születtem, hogy gyűlöljelek.
Arra születtem, hogy rád bontsam a házat. Hogy alápusztulj, és ott ragadj, és soha ne tudj onnan előmászni. Gyilkosnak születtem, arra, hogy ártsak. Hogy elítéljelek ma is, csak azért, mert lakatlanná lehelted a falakat. És nem fogod tudni elmondani, mennyire szeretsz, mert nincs kegyelem, ami megállítja az omlást.
Szivárványfényű most az éj. Sosem halsz már bele. Aki elszigetelt és nem gyűlöl, annak végtelen az ég. Beléd kövülök. Folyékony folyosókígyó vagy. Azt hiszed, nem hallak a kanyarban. (Öleltél meg valaha?) Rád nézni is fáj. Megtalálni a lyukakat a tetőn, kész elmebaj.
Ha eltávozol, milyen lesz? Végre nem kaparod sötétben a párnám? Vagy sosem múló kísértet maradsz? És én folyton csak rombolom (magam), tépem az arany tapétádat, mosom a penészt, húzom a pókhálót, vakarom a ragacsot azért, mert azt hiszed, jogodban áll engem szeretni. Ahhoz kellett volna még valami. Talán a hangod.
Talán bennem a nyugalom. Jóllakott légzési képesség. Beletörődés és zene. Ha talán adtál volna egyetlen dobozt a házamhoz, amiből kincsek fénylettek volna, most nem fájna úgy szememben a fény tükörképe. Sötétre tudnék vonulni. Csendre és hidegre, anélkül, hogy megtébolyodnék az önmagam szülte veszteségdémonok mormogásától. Anélkül, hogy dervistáncra kelnék a szellemekkel, exférjemmel, a halálherceggel. Anélkül, hogy beköltöznék a te szobádba, mellemre engedném újra a titán bilincseket. Minden a te hibád.
Minden az én hibám. Ha nem szeretnélek, nem hozatnám fel a téglákat. Hagynám a pokol köveit, az agybomló enyészet suttogó kavicsait lent, a víz alatt. Mindent hagynék úgy, ahogy akkor volt, amikor megszülettem. Az én hibám, hogy a világot nem tehetem szivárványszínűvé. Hogy te sosem fogsz énekelni, sem járni, sem beszélni. Hogy széthasít a sérv, mert folyton csak cipelek, folyton csak építek, mi másért…
Hogy eltemethesselek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Segélykiáltás
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 25
Regisztrált: 5
Kereső robot: 11
Összes: 41
Jelenlévők:
 · gszabo
 · hazugsagok
 · Kovács Sándor
 · kundalini
 · Ravain
 · Sarasi


Page generated in 0.0445 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz