Menedék-sziklába szeretnék végre kapaszkodni, melynek Angyalarca van; ami nem ítél feleslegesen, s nem perel. Kinyújtja felém angyalszárny-hátát, s biztos védvárként bevehetetlen védelmez! Szememben ily gerinces hölgyet szeretnék magamnak, ki babonázó-szent pillantásával méltón felemel sárgaföldek poklából, ha már e nagyvilágon semmi sincs rendben. – Vajon miként kellene rátalálnom a megérdemelt boldogságra, mely nem kérkedik és sohasem fuvalkodik fel?
Mindenség-perceken két hűséges virágsziromként reszketne egymásért dobbanó szívünk hangja, s gondolkodó elménk csalfa, negédes játéka lehetne huncut csókjaink romantikus zenéje. Egymást valló-vallató mezítlen testben nyílnánk meg a másiknak ünnepélyesen, mint ős-teremtések Alfa-kezdete. Talán be lehetne gyógyítani stigma-sebeit a hontalan-tékozoló Időnek, mely Hóhér-karmaival naponta belénk mar-sebez.
Gyilkos körmök világvége Nihil-karmolása nem számít annak, kit a tartós, biztonságos szerelem ereje véd s naponta felemel! Ittlétünk még számolható, földi többletében sugárzó boldogságban még érezhetnénk lüktető echó-szívünk rejtelmes-titkos szerenádjait; vizililiom-levelek dédelgető lélek martján: úgy fedezhessük végre fel egymást, akár kíváncsiskodó, csalafinta kisgyerekek; pajkos-játékos öröm-kíváncsiság mellett! – Milyen hihetetlen lélekerőből is táplálkozhatna a megbeszélt találkozó?!
Egymás felé sétálna bennünk a barát s az ismeretlen, s mikor megfognánk a másik verejtékező kezét, ketten örülhetnénk! Nyugton maradva csitítom magamban a félelmet, gyávának bélyegzett csacska-bátorságot, hátha megvárhat még az, kit az Egy-Életen át keresek…