Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ha könnyet bont az ég

, 433 olvasás, Aevie , 24 hozzászólás

Sors

Az ember valahogy megtalálja gyermekét a világban. Azt hiszem. És talán a gyermek megtalálja az apját. Mindenképpen. Azt hiszem.
Talán minden gyerekben engem keresett, talán ezért vette magát körbe velük. Talán ezért döntött úgy a vesém, hogy bekrepál… Hogy valamilyen úton-módon találkozhassak vele. Aztán még vagy ötvenszer, annyira nem lehetett mit kezdeni a négy keresztes gennyel.
Alig emlékszem a közös kórházi élményeinkre, csak a kórterem maradt meg, és a rettegés a poharaktól, amikbe pisilnem kellett. Először azoktól, aztán mindentől, ami folyékony, ami csurog és fröcsög, meg mindentől, ami sárga, miközben elmondhatatlanul vágytam az átlátszó szalmaszínre. Hát, az sosem volt. Inkább piros. Ideglelően vörös folyadékot választott ki testemből a vesém.
Már hánytam az egésztől. Az meg neonsárga volt. És minél többet hánytam, annál betegebb lett a vesém. Többet voltam az apámmal úgy, hogy nem is sejthettem, miért kell ennyit vele lennem.
Aztán valahogy elkezdtem magamba erőltetni a vizet. Fájt tőle a gyomrom, egyből ki akarta lökni magából. Pedig állítólag a testünk nagy része víz, ezáltal maga az élet. Már kisgyerekként sem csíptem különösebben ezt a dolgot. De a gyerekorvost annyira kedveltem, hogy megígértem neki, minden tanóra után iszom. Kaptam tőle egy csúcs poharat, ami harmonikaalakú volt, így egyáltalán nem volt félelmetes.
Nehéz volt. De talán tudtam, kinek ígértem… Hogy próbálok meggyógyulni. De sehogy sem sikerült. Tizenkét évesen gyakorlatilag egy évet feküdtem bent. Az olyan sok idő volt, hogy egészen elfelejtettem, milyen élni a kórházon kívül. Egyáltalán... milyen élni. Talán ez volt rám a legjobb hatással, mert aztán valahogy elfogyott az a mérhetetlen belső genny belőlem.
Majdnem el is felejtettem őt. Az egész kórházas horrordrámát, mert jött más, csak mint, ahogy lenni szokott. Már csak a matekóra keresztjeiről jutott eszembe a rengeteg vizeletteszt rémképe.
Amikor legközelebb találkoztam vele, jobban gyűlöltem őt, mint ahogy szerettem kisgyerekként. Azt hittem akkor, hogy már sosem nyitom életre a szemem. Bevettem egy csomó mindent, és ha az addigi kórcécó nem nyírta ki teljesen a vesémet, na az igen. Csak engem nem. Persze nem értette, hogy tehettem azt magammal tizenhat évesen, hiszen, akkor már nem ismert. Kamaszként az ember egész más, mint amilyen bivalyerős kicsiként. Nekem elég volt tizenhat év, de komolyan. De nem is akartam, hogy megértse, hiszen ő ide tartozott. Nemhogy a rohadt élethez, a még rohadtabb horrorkórházhoz, és újra kezdődött a poharazás, a vérvörös csorgás, a hányás. Az idő úgy száradt el akkoriban, ahogy a legszárazabb sivatag sem képes, talán picit visszafele is haladt. Megint kórház. Nagyon sokáig. Azt mondta, átvisznek a pszichiátriára, ha nem kezdek el inni. Akkor ijedtem meg igazán. Milyen hely az, ahol más az orvos?! Muszáj volt vele maradnom, és ő az élethez tartozott. Nekem is élnem kellett. Újra megtanított inni, enni és azt is, hogy kell nevetni. A kórház akkoriban már nem volt annyira félelmetes. Felfedeztette velem a folyékony szeretetet, a test normál nedvességét. Azt, hogy a sivatagi nyár két pillanata közé zúduló zivatara felszabadít, és nem elpusztít. Nem akartam kijutni onnan. Onnantól már a világ volt sokkal félelmetesebb, mint a kórház, és a tény, hogy kint nincs apukám.
De ez mind csak ideiglenes. Mint egy töltőállomás. A gyengék kint elvesznek, ha jön a tél, és befagynak a könnytavak. Újra elfelejtettem mindent. A tanítványa lettem, és ittam a szavait, de leginkább mindennek a mérgező párlatát. Már semmit sem akartam, meghalni sem, csak másmilyennek lenni. Átírni a múltat, a sok bonyodalmat és felesleges sokkot, de ezt nem lehet. Az élethez nincsen főpróba, élesben rontottam el mindent. De mindent. Még annál is többet. Hagytam, hogy azt higgye, ő rontotta el. Pedig csak megtudtam, hogy ő, aki minden haldoklásomat visszafordította, akire sosem szabadott apaként tekintenem, valójában mindig is az volt.
Az apák mindig megtalálják a gyermekeiket. És a gyermekek mindig megtalálják az apáikat. Így lesz ez az égben is?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 315
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 340
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.3591 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz