Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A búzavirágok soha nem hervadnak el…

, 311 olvasás, P.Palffy_Julianna , 12 hozzászólás

Sors

– Jaj, ne! Apa, ne! – kiabáltuk, miközben jól megkapaszkodtunk a szánra erősített ruháskosár szélébe.

Természetesen apa erősebb volt, és megint beborított bennünket a hajnalban leesett friss, pihe-puha hóba. Mindig újra, és újra eljátszottuk, apa megígérte, hogy nem borít ki bennünket, mi pedig elhittük neki. Mire hazaértünk az ebédre, kipirult felnőtt és gyerek arca egyaránt. Rengeteget nevettünk, anyu pedig szárítgathatta az endékából hozott sötétkék, de a kapucnija kék-fehér csíkos maciruhánkat.
Épített kuckót az udvarba, szaladgált a kis biciklink után, nyakába vett, ha elfáradt valamelyikünk, és megengedte, hogy „haverok” legyünk. Megvette nekem a nyári, pörgős csipkeruhát is csak azért, mert tele volt horgolt hópihékkel. És megvette hozzá a fekete lakkszandált, mert nem voltam hajlandó felvenni egy ilyen ruhához a magasszárú, barna cipőt hatévesen sem. Azt hiszem nem volt olyan kívánságom, amit ne teljesített volna. Az öcsém megkapta a kisvasutat, és annyi sínt hozzá, hogy három szobán keresztül zakatolhatott az elektromos kismozdony. Apa és fia órákon át hasaltak mellette. Vagy beültetett az ölébe, és vezethettük az első, igazi autónkat.

Mindig őszintén megbeszélhettünk mindent, főleg a stiklijeimet. Anyu szigorúbb volt, de apu a maga vagányságával megértette, hogy egy gyereknek néha illik rosszalkodni is. Csak legyünk őszinték. Azt kérte, ha valamit elbaltáztunk, akkor valljuk be, mert akkor meg tud védeni. Volt rá alkalma, nem is egyszer. Legfeljebb kaptunk egy kis fejmosást, de az mindannyiszor hosszú beszélgetésekkel végződött, és megbocsátó öleléseket kaptunk. Élveztük, hogy büszke mindkettőnkre.

Csapkodnak a gondolataim, nem tudok összefüggő mondatokat írni, mert pillanatonként ugrik be egy kép, és legszívesebben mindet megörökíteném, megállítanám az időt. De nem kell. Nem fog soha elveszni, mert itt van a szívemben, a lelkem összes zugában.
Azt hittem, délután összedől a világ, ám olyan örökséget hagyott rám, amit nem lehet, nem érthet senki, csak én. Nem ment el. Itt van velem, és tudom, hogy mindig itt lesz. Nem nézek a hátam mögé, hagyom, hogy érezzem. Továbbra is vigyázhat rám.

Édesapát jelentik a búzavirágok. A kapaszkodóim. Ezek a virágok soha nem hervadnak el.
Beleolvadnak az ég kékjébe…

*
Budapest, 2018. május 11. éjjel

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 288
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 308
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.4947 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz