Kettő-húsz és három óra három között
más a lámpaoltó.
Nem villan zöldre jelző, csak szemem
míg csoszog, a folyosó
holdfénnyé alvad.
Lassan nyeli a falat
mákmorzsákká száradt hangyatetemek
zöldellnek a sarkokban
mérget köpő pókokkal ragadnak
az arcomba – mélyebbre bújok.
A termeket felgyújtja
(engem keres)
a holtakat kínkeresztté támasztja
agonizálva vall nekem
szerelmet, a két lét közti homályt
felsikálja
mennybéli tükröt mutat, és megkér;
vagy leöl.
Három óra négykor
a lámpaoltó
én vagyok.