Hiába bűvöl a sószagú tenger,
várhat az óceán, kősivatag.
Csábít a bércek szüntelen orma,
szirtek közt megbúvó titkos patak.
Óhajt az Öreg Tölgy dús koronája,
a kéjes sóhajú tölgyfalevél,
parányi fűszál - ezer kis emlék -,
titkokat sejtet az Ős-meredély.
Kankalin illata vágyakat ébreszt,
galagonya táncol domboldalon,
gomba kukucskál az erdők mélyén,
gyöngyvirág mámora rőt avaron.
Ciripel a cincér, rezzen a bükkös,
megigéznek a sziréni dalok,
duruzsol a forrás, friss zenéjét
hallom a pusztán és dúdolgatok.
Egy őzike villan, szökken a teste,
reccsen az ág, vele pattan a gally...
ám utolér a halkszavú este
- lehunyom pillám -, a leple takar.
Illan a pillanat éji varázzsal,
az álomkép vele tovasuhan.
Tűnik az ábránd. Mit hoz az élet?
Látom a tükröt és benne magam.
Megjegyzés: Eplény a Világ Közepe