Az esők elkezdtek esni. A hóolvadást követő sárdagasztó, vetést elodázó márciusi. A májusi aranyat érő. A nyári zápor. Az őszi csendes, napokig tartó, ereszaljat megterhelő. A telet hozó ónos.
Ezek mind összefogtak. A havat kigolyózták, az nekik nem kellett. Úgy szerettek volna végre összefogni magukban, magukkal: a saját fajtájukkal. Igen, mert ez még sohasem volt így. Ez az összefogás. Így döntöttek Eső Úrék és rázendítettek. Meghívták maguk mellé a villámokat, akik bármikor szívesen benne voltak egy-egy nagyobbfajta zendülésben.
A nagy esőzés így összefogva nem múlt el nyomtalanul.
Kár, hogy csak pár hónapig tartott ez az összefogás. Először csak a tavaszi hátrált ki, mondván: mindjárt itt a nyár, hogy jön ő ahhoz. A májusi sértődötten félrevonult: ő csak igazán minőségi munkához adja a nevét. Aztán a nyári zápor szégyellte el magát az augusztus végi hőségben: mi szükség van itt még énrám?
Az őszi nyakas kitartó eső is kifáradt egy idő után, és
didergése megnémította az esőcseppeket a lelkemben...