Neked szól minden ének, kórusba kívánkozik az évszakok mesés madárhada. Néhol kicsit hamiskásba hajló, itt-ott disszonáns, bár lelki zenéje tökéletesen tiszta, kristály. Egy szólam örökké tiéd, amit mindig magadnak mondhatsz, ám csak te hallhatod, ha megtalálod. Nehéz kiválasztani a hivalkodó, a sablonos és az elveszett közül, mert míg az egyik harsány, a másik fakó, addig a harmadiknak félve fáj beléd a hangja.
A gyilkos nyárban is frissen ébred minden madár. Egyikük virgonc, a másik dúdolva dédelget, derűbe hajtana.
Hát nem tudtad? A madarak mind érted énekelnek, miközben tollruhájuk temérdek színben pompázik, avagy mindvégig szürke marad.
A ruha? Nem az teszi őket, hanem a dal maga.
A nyár mindig igéz, az újabb idéz, a legújabb kuszál, hát nyisd ki jól füled apró érzékeit!
Légy részeg hallgató, de mindvégig csend vegyen körül, hisz csakis akkor hallhatod meg saját madarad üzenetét! Ne félj, mindig lesz tér-zene, mint ahogy a harmónia és a visszhang is örök.
Nehéz madárnak lenni, mert nehéz a dal. Törékeny szárnyakkal kell röpíteni azt, aki kétkedve hallgatja a muzsikát, pedig még a fényt is hangjegyekre váltja, hogy attól a szél is szólamokban lengedezzen.
Hallod-e?
nyárutó zenél
szomjazó madárdala
belülről hallik
Megjegyzés: Haibun
Zene, kép: Max Richter - On Reflection
Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 0
Kereső robot: 7 
Összes: 22
