Kihűlő párnám suttogva sóhajt az ébredésben,
ráncaiban csillagokról álmodik a hajnal;
elbújik tegnapról itt maradt beszélgetésekben,
lebben foszló homályban, dédelgetve álmos dallal;
jól ismerem ezt az érzést, párkányon a tegnap emléke remeg,
beszűrődik foszló fényként, s még egy kicsit szendereg,
aludni volna most jó, míg keltőóra koptatja a perceket;
hangja halkan meg-megzörren - nemsokára feldereng,
hisz hangjával kél a hajnal, pírja kábultan ténfereg;
köntösében álmot szőve egy ideig még itt lebeg,
álomvonat zakatol át vontatottan - ködbe fagyott sín remeg,
kábán, bénán, még ájultan botladozva, de ébredek
homlokon csókol a létezés, bágyadtan szüli reggelem;
létem már nem idegen, de mégis csupa rejtelem:
az eszmélés lassan úszik belém, szívemben szűkölve andalog,
majd öntudatra virrad lelkem, - lassan meg is értem hol vagyok;
bennem ázva várnak már rám a lélekfényes angyalok.