Bennem mindig ellenlép egy állat,
görbe szarvát előreszegi. Pedig
kevés ragadt rám Zemplén őshomokjából,
szeplőimet bőröm alatt hordom.
De mit is számít ma már, hogy
honnan jöttél – mondják. Pedig
minden égbe lőtt nyílvessző
visszahull valahová. Mint mikor
meglátom a víztorony gömbjét tartó
rendületlen Atlaszt a határban; újra
megbotlik egy bennem bukdácsoló
könnyes arcú kisfiú, s két kezem
integető fűcsomókba kap
a részeg föld vakond-túrta hátán.
Mintha lerázni próbálna magáról.
De mégis hová?
Oly’ túlságosan nagy a világ,
s én annyiszor eltévedtem már.
Mert bennem mindig ellenlép egy állat,
görbe szarvát előreszegi, s az a kisfiú
máig sem vetett a fenevad orrába
tüzes karikát. Pedig ő is tudja,
ha egyszer izmos nyakára hághatna,
többé nem tévedne el.