Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Nincs évszak, csak fétis…

, 269 olvasás, Kankalin , 17 hozzászólás

Szerelem

      Őszmosoly

      Már beköszönt, így jelezte
      uralmát a nyár felett.
      Cseppek csordulnak csak egyre,
      s az ajkad ráncán eredt
      esőbe hajló, bús mosoly.
      Így látlak, ez igézet,
      őszi kedved bennem komoly,
      s évszakok összeérnek;
      hát ne mondd, hogy egykor elmész,
      hisz nem hagyhat halni Hermész,
      mert az én Őszöm maradsz,
      kiből kihajt a tavasz.

      Novemberi eső

      Egyre hull, s a lelkem mossa,
      sós patakkal egyesül.
      Ég haragja bennem sorsa,
      vízzé váltja legbelül
      időm ostorát és a kínt,
      mi szép szavakkal öltve
      vágyakból hamis csöndet int,
      hát hagyom, hogy e csöndbe
      úgy vegyüljön, mint mi örök,
      hol hiába halnak körök,
      értően látom sorát,
      bár játszom az ostobát.

      Őszi billog

      Már megint az ősz kesereg,
      kertem alján utat tör.
      Álmot ront, e hős szerepet
      rám írta, és elgyötör.
      Míg nedűjét issza a föld,
      a lelkem reszket belül,
      virágok halnak, s fáj a csönd,
      illat-avarba merül,
      és esőmbe sír ez a csönd
      könnyzáporral és egyre fönn,
      pedig belőle nyílok.
      Az ősz csak ócska billog.

      TélcsengŐ

      Versbe bújok, hogy ne fázzak,
      ha jeges szél diderget,
      és csak úgy oltsam a lázat,
      hogy ontsam azt, mit kellett.
      Szűk szavakba rejtem magam,
      hát írok rendületlen,
      már nem bánt a tél sem, ha van,
      bár tavaszt se feledtem.
      Csengő hangon szól e képzet,
      fülembe sír, hát enyém lett.
      Látom tiszta íriszét,
      még a tél sem tépi szét.

      Télige(n)

      Szól a tél. Még esőt szitál
      és ködöt hullat, ledér.
      Csak ólálkodik, mert kivár
      álmot, ritka percekért.
      Jó volna így aludni el,
      ölelni a Végtelent
      és szeretni, hisz hinni kell;
      a tél új tavaszt jelent,
      e szép tavaszban létezel,
      majd ősz a nyárra ráfelel;
      mind érzik, amit én is,
      hogy nincs évszak, csak fétis.

      Tiéd a tél

      Tiéd a tél, hordd magaddal,
      fázz csak paplanod alatt,
      fájjon, ha majd nem fakad dal,
      és sírj, hogy az se maradt,
      és érezd, amint reszketek,
      mikor halott lesz minden,
      ha nem várhatok két kezet,
      ami eltöröl kínt benn,
      mert itt fagyos a tél, szikár,
      nyakamba liheg, jég szitál,
      te tűnj el, ha menni kell,
      de ne hagyj a semmivel.

      TavaszlesŐ

      Még él a tél, incselkedik.
      Zord arcát úgy mutatja,
      hogy mohósága csöndet int.
      Hozzád bújnék, tavaszba,
      hol virul az élet, Veled.
      Nem számít semmi. Érted?
      Érted élek, vagyok neked
      s te vagy, hiába féled.
      Vágyott tavaszod nálam él,
      és bennem a tavaszmesén
      olvadnak el jégcsapok.
      Vacogva, nálad vagyok.

      Bolond a tél

      Bolond a tél. Tavaszt mutat,
      de zord arcát is adja.
      Azt nem értem, ha jól mulat,
      miért hagy így magamra.
      Én csak nézem a jégcsapok
      olvadó neszét, hallom
      a látványt, így bőven kapok
      belőlük zenét s vallom,
      belém zokog a várt tavasz;
      és hiába halnak szavak,
      Te mindig bennük leszel;
      már Mindenben létezel.

      TavaszkeresŐ

      Kacsintott egyet s elhagyott,
      fényét orcámra sírta.
      Madárfütty zendült, de fagott
      kavarta fel a líra
      csendüléseit, hát letűnt.
      Hiszem, felém jön megint,
      mikor fülében ég kihűlt
      dalom, s a télre legyint.
      A kikelet mindig ilyen,
      nem állítja meg semmi sem.
      Nincs rá hatalom, s egyre
      tavaszba szédülsz benne.

      Tavaszcsaló

      Kertemben tavasz csivitel,
      madarak zengik létét.
      Halottas homály viszi el
      az érkezést, hisz kér még
      napsütést, tőled áradót,
      s ha sziporka is, éltet,
      hát ne légy fukar, átkarolt
      szelíd szavad, mi képlet.
      Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz.
      Már látom, Te magad vagy az.
      Picinyke fényt küldj nekem,
      érezzem, hogy létezem.

      Nyárfosztott

      Valahol elveszett a Nyár,
      s tűnni kész a rejtelem.
      Álmaimban még visszajár,
      hát rémülten keresem.
      Talán belém halt egy reggel,
      mert nem találta magát,
      vagy nem érzett a beteggel
      sok álmatlan éjszakát.
      Ma rádöbbentem, valahol
      gyönge szívemben zakatol.
      Sorolhatnak évszakok,
      Nyár nélkül halott vagyok.

      Őszmosoly

      Már beköszönt, így jelezte
      uralmát a nyár felett.
      Cseppek csordulnak csak egyre,
      s az ajkad ráncán eredt
      esőbe hajló, bús mosoly.
      Így látlak, ez igézet,
      őszi kedved bennem komoly,
      s évszakok összeérnek;
      hát ne mondd, hogy egykor elmész,
      hisz nem hagyhat halni Hermész,
      mert az én Őszöm maradsz,
      kiből kihajt a Tavasz.


      Egy év a Fétissel - Himfy-ciklus
      Zene, kép: Valzer di pioggia ( Waltz in the Rain)


            @-}---    @-}---    @-}---

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Kankalin
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15
Összes: 25

Page generated in 0.0389 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz