Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház IX. 2006 / 4. Valaki porig ég

, 377 olvasás, Aevie , 13 hozzászólás

Felnőtteknek

*

Dee


A fájdalom fénysebességgel tépi szét minden rétegem, mikkel az idő felöltöztetett. Pőreségem sem elég neki, olyan, mint egy férges parazita, örökké éhezik arra, mi romlani kezdett bennem. Vasfogak marnak bőrömbe, de sosem lesz vége. Nem bírnak elrágni, szakadozásig nyújtogatnak. Vér szóródik a torkomból, felkarmolja a sok sikoly.
Az elme talán lezárná a fájdalom útját, a test halálpihegésig fáradna, de itt a pillanat úgy sokszorozta meg magát, ahogy a hópelyhek peregnek végtelennek álmodott egek felhőiből.
Csupasz idegvégződésemben egyetlen reflex ég. Nem tanult, nem öröklött; teljes egészében ösztönös. Anyáért sírok. Ava hangja nem elég, nekem anyám is volt.
– Ann Gel-nek hívták. Miért voltam más anyánál, ha ti mindvégig itt voltatok?
Ava csendes, kezd kihűlni.
– Ann Gel Maryweather? - kérdez vissza. És a hó eláll. A tél megakad az idő torkán, megsemmisül. A fájdalom bennem bizsergéssé olvad.
– Ava, már nem fáj. Megtaláltam a fényt?
– Ann Gel vett el tőlem? Aztán vett magához? Dee, ő volt a Saint Anne zárda vezetőapácája – most Ava torkát karmolja a fájdalom –, sorfalat álltunk a sötétben. Kezem el-elcsúszott a gombáktól avas kövön, és az a sok sikoly, meg a fa, amivel a főnővér felöklelte a lányokat…
Nem folytatja, aztán el is tűnik a sötétben. Távolodunk, hiába szólítgatom, olyan mintha fává száradna teste, keresztalakba fonódva. Engem szabaddá, őt fogollyá teszi a fény.
Még mindig kőzetszag van, valahol bent vagyok, de végtagjaim többé nem függnek a kín zsinórjain. Sötét van, és a dermedt csendet egy apró ajtó nagyon távoli nyikorgása vágja át.
– John, ott vagy?

*

Nate


– Dee?
John megtorpan, nyakát a koronaszint felé nyújtogatja.
– John? - szólítom meg, de csak forog.
– Te is hallottad? Dee itt van!
Ahogy rám néz, nem tudom eldönteni, melyik történik meg először: a napfelkelte, vagy szeme örömragyogása. A tél olyan végtelen, a szűnni nem akaró hóeséssel, hogy általa minden, a húgom iránt valaha is érzett felelősségtudatom a pokolba fagy. De John… Ahogy ragyog, és itt, ebben a képtelen, kollektív álomban, a pillanat kikeletétől fénylő vadonban, átadom magam a röpke remény halvány erejének: lassan újra együtt leszünk mindannyian.
Ám amint visszamosolygok a bátyámra, arca szürkévé hűl, és megragadja a vállamat.
– Nate! Azért vagyunk itt, hogy szembesüljünk a bűneinkkel. Nem szabad hagynod, hogy megtévesszenek az illúziók. Egy életet éltünk le téli álmot aludva, azért vagyunk itt, hogy végre ráébredjünk a valódira.
Nézz körül! Most minden csendes. Azt hiszed, a tavasz érkezik, de a világ szépsége ne feledtesse el veled, hogy itt minden levél gyilkos. Ha olvadni kezd, tűzesőben ázunk holttá, érted?
– Te pedig azt ne felejtsd el, hogy ez csak egy álom. Hogy találhatnánk itt bármi valóságot? – Nagyot sóhajt, ezt mindig akkor teszi, ha valamit nagyon félreértek.
– Megmutatom. Megmutatom, Nate, de szeretném, ha tisztáznánk valamit.
– Mit? Nem hagylak itt…
És most ráhibáztam. John elengedi a vállamat, majd megszorítja a kezem.
– Emlékszel, hogy tanítottad Scott-ot olvasni?
– A Végtelen történet*? – bólint. – Szerintem még most sem tud. A diszlexia mintapéldája az öcsénk.
– Nem ez a lényeg, Nate. Mi van akkor, ha a mi történetünknek sincs vége?
– De hát, te mondtad, John, hogy a rémálmokból mindig felébredünk?!

*

Scott


– Most melyikük vagy? – kérdezem.
Muszáj, hogy Anne legyen. Tökéletes rendben van a szoba, az ablakot sarkig tárta a kora tavaszi fényre. Dee még aludni szokott ilyenkor. A sötétlila függöny sincs a helyén. Az ágy be van vetve, az összes díszpárna a helyén. Nem válaszol, anya altatódalát dúdolja, miközben a babáival játszik: egy szőke és egy fekete hajúval.
Unottan felállok. Akkor egy pillanatra felém pillant, aztán folytatja a játékot.
– Mindketten egyszerre értetek célba – beszél a két babához. – Te Lotti vagy, te pedig Luise. Egy napon születtetek, és egy napon haltatok meg. A különbség az, hogy az egyikőtök szabadon szerethetett, míg a másiknak csupán az árnyékvilág jutott: megbújni a valóság tükörképében. És az árnyjátékok reflexióiban még a fény is sötétté torzul. A fénytelenség öröklétében pedig végtelen a hideg. Avas doh nyeli el a remény világosságát, és ott semmi sem éli túl, csak az, akit bűnre teremtett az ég. A sötét táplálta egyszerű véglények nőhetnek csak fel, s vissza... ők táplálják sötéttel a fény világában élőket is.
Én, akit Lottiként ismertek a bátyáim, Luise-ként éltem tovább a tükör túloldalán. Féregként áskáltam élő lelkeiteket mérgezve. Mert a halál útja azon a kora téli napon kőfalat húzott közénk, és én egyedül maradtam a sötétben. De nincs visszatérés. Még akkor sincs, ha van.
– Ez valami könyvből van, ugye? A Két Lottiból? – kérdezem, abban a reményben, hogy egy regényben bármi megtörténhet, ami az én valóságomba sosem törhet be.
Anne elmosolyodik, aztán mögém néz. Az ajtó, ami Dee és John szobáját választja el, hirtelen nyílni kezd.

*


Anne


A végítélet napján minden sötét lélek felszabadul bűnei alól, és a teremtő végre megajándékoz minket azzal a bőséggel, amitől végtelen létezésünk alatt éheznünk kell. Végre gyermekekké fogadnak minket, megbocsátanak, és megadják azt, ami olyan régóta hiányzott.
Enyém lesz Dee teste. Végérvényesen! A két porcelánbabát a földre hajítom, és széttiprom a fekete hajú fejét. Aztán az ajtóhoz igyekszem, Scott-ot úgy lököm félre, hogy kizúgjon az ablakon. Még hallom, ahogy teste kilenc emelet magasságából a betonra placcsan, aztán nyílik csak sarkig a két szoba közti ajtó. Tenyeremet izgatottan dörzsölöm egymásba, készen arra, hogy Dee lelkét egyetlen mosollyal leküldjem a pokol mélyére.
A túloldalról azonban nem Dee lép be a szobámba… hanem, én… én, Anne… Önmagammal nézek szembe. És nem mosolygok, azt csak ő teszi. Míg én döbbenten állok a hasonlóság kísértetiessége övében, ő küldd engem a pokol mélyére. De mégis ki ő?! Mégiscsak Dee Luise, és nem én?

*

John


Néha hallom őt. Legalábbis merem remélni, hogy nem csak a falevelek szélfútta reszketése téveszt meg. Mindig nyitva hagytam a szobánk közti ajtót. Hallani akartam, hogy álmodik-e a régi családjáról, amikor álmában beszél. Tudnom kellett, hogy helyes-e Ava diagnózisa: mint ragtapasz, úgy vesztek el emlékei a baleset után. És valóban, Dee mindig csak velem álmodott.
Most, hogy bent vagyunk, ismét hatalmába kerít a félelem: hogy fogom elmagyarázni neki, hogy kicseréltük?! Mert nincs hátra más út. Meg fogok halni. És mielőtt ez bekövetkezik, szembe kell néznem a bűneimmel, még akkor is, ha csupán az emberi valóm kergetett a zsákutcákba.
– Hogy nem vettem észre, John? – szólal meg mellettem Nate.
Egy pillanatra engem is megtéveszt a tavaszi hajnal, a felkelő nap szikrázó csodája, ahogy utat tör magának az erdei ösvényen, majd Nate lábai előtt hasal el; engem meg sem közelít.
– Te minden magadtól telhetőt megtettél – válaszolom.
Mégis, mi mást mondhatnék? Én sem vettem észre semmit, még azt sem, ami a szememet szúrta ki. Nate és én… valahogy egész végig álomvilágban lebegtünk.
– Mégis, mi baj van velem, John? El kellett volna vinned valami dilidokihoz, hogy segítsen a valóságot látni.
– De hát, azt láttad, öcsi… Sebész lettél, és nagyszerű párja voltál Lucy-nak. Én biztos szívvel bíztam rád akkor Dee-t, és megmentetted az életét.
– Nem én mentettem meg. A te hiányod, ez így egész más.
– Ezerszer játszottuk már le, Nate…
– Ezerszer veszítettem ellened – vágja rá.
Én pedig mindennél jobban vágyom az életre. Továbbtévedni az öcsémmel még száz éven át. De a sötét már mindenemet elfoglalta, egyre inkább azt érzem, hogy már nem lesz időm visszatérni. Ez itt a végjáték, melyben mindketten veszítünk. Ez itt a végítélet: a sötét lelkeket örök kárhozatra ítéli a teremtő. Nincs bocsánat, nincs szabadulás.
– Most együtt játszunk. Együtt keressük meg Dee-t. Aztán csak annyi a dolgod, mint akkor, mikor azt hitte, meghaltam.
– Még egyszer nem bírjuk ki, John.
– Ha nem akarsz velem jönni, sosem találjuk meg őt. Valaki porig égett, Nate. És te ott voltál. Jobban tudod, hogy Anne halt meg.
– Porig égett. Honnan tudhatnánk, hogy Anne volt?
– Dee a felborult autóban feküdt. Anne pedig nem lett meg. – Válaszom automatikus. Ezerszer lejátszottuk már.
– Mi van, ha Maryweather-éknél volt még egy gyerek?
– Mégis mit akarsz mindezzel, Nate?
– Mi van akkor, ha Anne mindvégig élt. Ha túlélte?!
Mindennél jobban szeretném magaménak is érezni az unokaöcsém képtelen reményét, ám ehelyett az a rémképzetem támad, hogy hiába vagyunk együtt; el fog tévedni a vadonban.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 212
Regisztrált: 1
Kereső robot: 34
Összes: 247
Jelenlévők:
 · Napfeny


Page generated in 0.1395 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz