Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház IX. 2006 / 2. Vérhó

, 141 olvasás, Aevie , 5 hozzászólás

Felnőtteknek

*

Scott


Miután elfújtam az utolsó lángot is, olyan vaksötét telepedik rám, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Valami csak vibrált az Inferno legsötétebb sarkaiban, ha épp más nem is, de vészfényével a mellékfolyosók falain a menekülő piktogram. Most semmi. Úgy botladozok, mint akinek újra kell tanulnia a járást. Jó pár zakózás után sokkal óvatosabb vagyok, combmagasságban tapogatózok előre, csak aztán lépek.

Órákig tartó vakoskodás után még mindig nem találom a falat. Akkor eszembe jut, hogy talán nem is vagyok egyedül ezen a helyen, ami valami furcsa oknál fogva már biztosan nem a pincénk… És így, az egész elbaszott történet vége felé lépdelve csak egyvalaki maradt, akiben mindig is bízhattam:
– John? John, itt vagy?
– Scott?
– Jaj, hála' Isten! Merre vagy, John? Semmit sem látok. Hova tűnt mindenki?
De nincs válasz. Anne teahibrid illata vág képen. Hátralépek és fordulok oda, ahol a lejárót sejtem, de a sötét már rég körbevett. Nem látok semmit.
– John? – kérdezem halkabban. Lépéseket hallok, melyeket dúdolás követ, aztán felém iramodó egyre hevesebb futás.
A talajra rogyok, karjaimat a fejemre rántom. Anne egész egyszerűen áttrappol a nyakamon. A földre hasalok, és várom a következő ütközetet. Órákat töltök tágra nyitott szemekkel, de semmi sem történik. Óvatosan mozdulok, hangtalanul igyekszem talpra állni, de valami szétfröccsen a cipőm alatt, és Anne sikolya vág közvetlenül a fülembe:
– Széttapostad a kisbabámat!
– Sajnálom, sajnálom! Mindent úgy sajnálok! – üvöltök befogott fülekkel és összeszorított szemmel – Bárcsak John sose talált volna meg minket!
– Scott? Hol vagy? – Újra John hangja, sokkal közelebbről.
– Kérlek-kérlek, gyere értem, John! Nem akarok tovább Anne-nel lenni!
– De én igen… – válaszol John, aztán Anne nyerít fel ugyanabból a szájból.

*

John


A kőfalon túl már beesteledett, itt még alkonyodik – vagy csak a tűz?! De a fák levelei átlátszóvá tűntek az ég ítélte szürkület vaksötétjének közelében. Mint vércseppek, úgy alvad hátukra a megsemmisülő hó. Sercenések. Fekete himlőként terjed ágaikról a felismerés - valamiként az érintésemet pulzoximéterekben regisztrálják -, hogy ismét ember jár köztük.
Felismernek. Egy vagyok közülük, és azokkal, akiket halálra mérgezett a pokol előkertje. Nincs félnivalóm, én is gyilkos vagyok, ahogy ők. A halálba kergettem az unokahúgomat. A fák tettestársa vagyok, saját veséim öngyilkosa. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól”, mert gonoszabb vagyok Isten egykori legszebb angyalánál is. Talán mégis tőlem távol vagy nagyobb biztonságban, kicsi Dee, mint mellettem. Én eltévedtem. Önként választottam Dis kútját.
És az út végén, ahol a levelek susogását elnémítja jelenlétem, meglátom Scott-ot. A mérgező tűz füstjébe vakulva botladozik a száguldó autók között úgy, mintha a hallását is elveszítette volna.
Körbenézek, a fák a vadon mélye felé lávatorkukba nyelik vissza gyilkos mérgüket: magukra fagyasztják a havat. Amerre én járok, ott füst feketéllik, Anne teste lesz arra, elégett sejtjei mérget visznek a kőfalon túlra. Meg kell állítanom.

*

Anne


Már benned vagyok. A legerősebb láncszem után úgy hullik el mind, ki eleven, mintha a Földet mindvégig a pokol uralta volna. Nyom nélkül csendesül el a lét, én mindannyiukat átviszem magammal a holtak folyóján.
John az autóút menti kőkorlát előtt esik össze, és hal meg. Bennem születik újra, hogy aztán ismét meghaljon. Belém haljon. Óriásféregként növök ki testéből, három arcom mindet látja, három pár karom karma átvágja a testüket. Én győzök. Végre nem mennek sehová a pokol kútjából, és nincs szabadulás a rémálmok zárdájából, a borzalmak babaházából.

*

Ava


A szökőkút háromarcú szobra lávaforró vért könnyezik.
– Kicsi Dee – nyugtatom gyermekemmé átkozott fénylelkét –, neked kell megtalálnod a kiutat!
– Úgy fáj, Ava, úgy fáj a korrózió! Lenyúzza maradék lényegét a mivoltunknak.
– Most már szobor vagy, szívem, és a tárgyak nem éreznek semmit. Nem fájhat az elmúlás, többé nem bánthat a negyven napos hó! Olyan lesz elveszteni az emlékeket, mint lerántani a ragtapaszt – hadarom a saját igazságomat, Dee sikoltása azonban egyre veszedelmesebb:
– Nagyon fáj!!! Már mindenütt csontig perzsel a hideg! Kérlek, csinálj valamit! Én ezt nem bírom ki! FÁJ!
Próbálok mozogni, de nem megy. Becsontosodtam a kövezet lyukacsaiba. A ránk szálló hópelyhek még abba is belefúrnak égő jegükkel.
– JOHN! – üvöltöm át Dee fájdalmát. Mindenem reszket, ahogy kapillárisokként szakadnak át az agyereim, amik már nincsenek is. Nem is reszketek… Repedezek. Láthatatlan fénysávok hasítják át az arcom. A szemem kifolyik, a fülem az agyam belsejével robban fel. De Dee csak sikolt továbbra is. Kőtorokkal némulok örök ordítóvá! Megpusztulok!!!

*

Nate


Látok. De ez nem az én szemem. Épp arra nem fordul a fejem, amerre én akarom. Pislantani kellene, de nem megy. Próbálok megnyugodni, hátradőlve mozizni, de akkor megbillen ez a valami, ami szállít magában. Furcsa mód, ez komoly fájdalmat okoz: lehorzsoltam a térdem. Lenéznék, de a tekintet az ég felé emelkedik, és úgy érzem a test is. Akkor a fej előrebicsaklik, és szemem elé tárul a mély.
Otthon vagyok. North side Chicago. Oldalra a ház, ami felnevelt. Vajon otthon vannak a többiek?
Egyre emelkedek… Egyre több fa kerül a látóterembe, mindenütt hó, aztán a porrá égett tar az autóút mentén.
Hat kar kerül a látóterembe, de ezek sem az enyémek, talán a többieké. Alig mozognak, a szemetelő hószállingózásban inkább csak a test emelkedése lebegteti a végtagokat. Szeretnék felnézni, de a fej lejjebb bukik, a ház már nem nagyobb, mint Anne babaháza. Még egy lábbal magasabbról pedig háton vág a hideg – mintha gerinccsatornám szelvényezett volna –, amikor rádöbbenek, ugyanolyan a kettő. Megszólalásig hasonló, csupán a táv téveszti meg a szemet, különbözőséget érzékelve. De ez ugyanaz! A babaházban nőttem fel.
John azt ígérte, visszaköltözünk, csak néhány évet kell a Dante úton laknunk, de ennek már másfél emberöltője. A néhány év alatt a babaház falai csak tovább erősödtek, talán még nem késő felgyújtani az egészet?!
Akkor a hideg átszabja a testet, amiben létezem, szétnyílik a belsőm, hogy az eleven zsigereimmel távozzon a hasamon át. A hasi aorta jut eszembe, ha megsérült, vérhó hull velem North side-ra. És akkor meghalok. Talán valami mégis védi a házat, hogy egy röpke gyilkos gondolat után én halok meg.
Dee fut ki a házból. Annyira magasan vagyok már, hogy apró bábfigurának tűnik csak. Mozgása darabos, mintha ízületei fagolyókon gördülnének, és nincs arca. A rét végén áll meg, annak legtávolabbi pontján, ott, hol a faligetek már nem nyújtanak szélcsendet, ahol végtelen az ég, a tér, és idő.
„Ez nem Dee! Ez anya! ”
Anyának anyaarca lesz. Mintha tövisindák szorulnának szívem köré. Három pár karom a sajátommá válik, ölelésre nyúlnak felé – a mély felé. A csillagokból hópelyhek születnek, megdönthetetlenül hullnak a földmagma felé. A mennyország felejtésbe merítő mézédes folyója az alvilágban bűnök tavává fagy. Ott van Dee! - kólint fejbe a megvilágosodás, és az, hogy hiába emelkedek, hiába vagyok én egyre feljebb, ez az abszolút süllyedés.
- A sebek tettek volna azzá a férfivá, akinek lenned kellett volna – szól anya hangja a teljes vaksötétben. - De te nem gondoltál ránk, el akartál felejteni minket, pedig mi csillagokban fénylettünk tovább a Taurus tél-égi festményében. Én az Aldebaran, a tél jobb szemeként figyeltelek, kisfiam, ahogy felnősz.
De mi is, mint minden csillag, lehullunk egyszer, ha eljő az ősz. Ide kell érned még azelőtt, hogy ez megtörténik. Mi csak elköltöztünk, de együtt vagyunk úgy, ahogy a north side-i házban: észak-nyugatra az Orion-tól.

Nem értem ide… A mennybolt összes csillaga lelkekként hullt ide, az élők közé. Már késő tüzet gyújtanom. Mi megyünk a pokolba. Meghalok, mint Narcissus, a Léthe partján, ott, ahol Dis könnyei élesztettek életet a hamuból. Így fog meghalni a húgom, aki egyszer már meghalt.


Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 22
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 34
Jelenlévők:
 · arttur
 · gszabo


Page generated in 0.0408 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz