Keserű szájíz maradok a hajnal torkán,
napfénnyel öblögető féktelen orkán,
szanaszét szórva, gyertya fénye nélkül,
könnycseppek a megrohadó szülinapi tortán,
testem porban fekszik, betemetetlenül.
Kiszárítja ajkaimat a szél, már nem a víz, mihez kezem nyújtózkodna
de el mégsem ér, nem a szomjúság, mihez az ösztön hajt,
felébrednék és elszaladnék, csak ne lenne annyi szó...
Ha nem törnének darabokra bennem,
mielőtt a számon kiengedem, vagy éppen papírra vetem.
Ködbe burkolt rengeteg, felemelek egy kavicsot, s máris egy hegy mozog,
átúsznám a patakot de amint belelépek, megárad és kavarog.
Felmásznék néha egy magas fára, de az csirájába fordul vissza a föld árnyékába.
Néha levetném összes ruhám, de mindenki rám adja sajátját, ha sétálok az utcán.
Nem értem, miért kell értelem, miért kell térdelnem, mikor lelkem szabad és féktelen.
Belenézek néha-néha a tükörbe
- vajon az én szemem rossz, vagy a tükör görbe -
Látom lecsurranni a könnycseppeket arcomon,
a könnycseppekben könnycseppeket, más arcokon.
Benézve egy ablakon, látom a tortát az asztalon.
Ha már itt vagyok, csontjaimmal azt kirakom, és egy véres lábnyom, amit hátrahagyok.
|
Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19 
Összes: 27
