Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház IX. 2006. / 1. A fájó erdő

, 168 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Felnőtteknek

*

Dee


Minél inkább vágyom a halált, annál hamarabb jövök rá, még élek. Hiába szorítom egymáshoz ajkam, és koncentrálok a sötétre – mást azon kívül nem is látok –, a halál csak nem harapja át a torkom. És mint sokszor már, most is a külvilág vesz ölébe, óv, míg alszom, dajkál, szeret… John-nak itt kellene lennie!
A forró érzéstől úgy lélegzem fel, mint újonnan megszületett, ha elsőt lélegzik. Fájt. Hó volt, hideg és nem a halál, vagy talán mégis: Ava. Arcom kezeiből font bölcsőben. A szemébe nézni maga a rettenet, ám mégis az ő ujjai reszketnek az én bőrömön. Írisze fekete, haja éjfényű, mindene úgy csillog, mintha egyedül ő lenne élő e téli tájon, pedig itthon vagyok. Az erdő mélyén North Side-on, mögöttem az ódon szökőkút, mely hat karjának harmincöt karmával próbál felnyársalni.
Lehetett volna gyönyörű a halálom, ott az autóút menti árokban, ahol a kereszteződések fatális katasztrófába torkolltak; csak elaludtam volna. Bárcsak John sosem ébresztett volna fel! De van, hogy az élet úgy ér véget, hogy tovább folytatódik...
– Miért történik mindez? – kérdezem tőle. Vörös páragomoly tör ki fogaim közül. – Én szerettem a szökőkutat, olyannak, amilyen. Azután is, hogy rájöttem, nem védhet meg. Hogy engem senki sem védhet meg. - A könnyek olyan könnyedén gördülnek szemeimből, mintha ezt mindig is tudtam volna. Csak fáj, hogy az élet másmilyen is lehetett volna.
Ava nem mozdul, mögötte a fák csak auráikban léteznek. A vég utolsó pillanataiban igazán nem vele képzeltem el a tusát, de beszélni hozzá olyan könnyű volt most, mintha mindig is az anyám lett volna.
– Az erdő legmélyebb pontján vagyunk, Dee, ott, ahová levegőt csak a Föld túloldalán álló szélmalmok hordanak. Minden mocskot ide mos le az ég, a világ könnye itt poshad s fagy hóvá. Ebbe most bele fogunk fagyni.
A kőkarok szorosabban hurkolják testem, már nem félek, hiszen minden tél-friss ízű.
– És most is hagyod, hogy bántsanak? Milyen anya vagy te?
Ava a testem köré húzódó karokra emeli kezét, felhördülve vonják köreikbe őt is. Peremmé nyúlnak háta mögött, egybekövülve a hat kar kettőnket tesznek a kút közepévé. Felnézek: szétfolyásig hízó hófelhők, sejteket vajúdó ég, felnyíló zsigerek, vérhó. És a sötét torka felé úszik minden. Ha besötétedik, meghalunk. Ha kialszik az utolsó kis mécses, többé nem gőzölög vanília illattal az életünk.
– Mióta tudod? - kérdezi ő. Ránézek, és mindene kék. Királykék. A sátán erei lüktetnek csupán méregszín bőre alatt.
– Hogy te vagy Dis?
Hangom nyomán robogva morzsálik az esőktől korrodált kút. Átszakad az ég. Ava maszk nélkül fagy a kőbe, s követem én is; belekövülünk az irtózatos agybomlásba. Szívtépő harag-vihar és gyűlölet iránti vágy-harang vagyok. Nincs lelkem. Fababa vagyok, mozgatható bábszemekkel és végtagokkal. Halott az élő gépezetben.

*

Ava


– Az anyád vagyok, Dee. John pedig az apád. Harminchat éve tudom. Vagyis, dehogy tudom! Elvettek John-tól, aztán téged éntőlem. Mi lett veled azután? Ki nevelt fel addig az éjszakáig?
– Nem tudom mozgatni a testem, Ava! Mi történik?
– Eladtam a lelkem a Sátánnak. Miattad tettem, hogy megadhassam az erőt, amellyel kiszabadíthatod John-t a Babaházból. Istenben nem hihettem… Az ő szent nevében löktek a sötétség legmélyére.
– Te hol vagy? Nem látlak, csak a hangod hallom. Olyan, mint a nőé, aki megszült. Nem, nem szült meg. Burokban vettek el tőle.
– Előtted térdelek, Dee! Láss engem! Szoborrá átkozott a sors, de te szabad leszel! Végre szabad!
– A szökőkút két szobrává kövültünk, és csak kőfalat látok, rajta lángvörös kezeket. Nincs semmi a falon túl!
– Hunyd le a szemed… - próbáltam csitítani szoborgyermekem. - A sötétben kell fényt találnod!
– Mindenem béna, és te sosem hittél benne, hogy túlélem! Te nem akartad, hogy felébredjek, miért? Ott ültél az ágyam jobboldalán, John-nal szemben, és éreztem, Ava! Mindent éreztem! Azt kívántad, bár meg se születtem volna!
– Nem tudtam, hogy te vagy a kislányom! – Sikítok, ám hangom alig hallatszik. – Csak később értettem meg, miért nem akarja John visszakapni a húgát. Miért vagy te a fontosabb! Csak egy kómás kilencéves, alvóbaba szemekkel, pozitív babaszem reflex-szel, rángatható bábvégtagokkal, akit a negyvenedik nap éjszakáján le kellett volna kapcsolnunk a gépekről.
– Te le is kapcsoltál.
– De te felébredtél.
– Mert John felkeltett!
– Ő az apád, Dee. Azt mondta, bemegy érted, ha bent ragadtál. Tudhattam volna, miért sikerült neki. Mert a lánya vagy! De elszakadtatok. John beteg, Anne sokkban tartja, ki kell hoznod onnan.
– Már régóta alszom, Ava, míg Anne kedvére élheti az életem. Erősebb. Nélküled nem fog menni, neked is fel kell ébredned!
– Ez nem csak egy rémálom, Dee, amiből csak úgy felébredünk… Meg kell találnunk a sivatagon átvezető utat! Táncolni a vízen, miután elporladt a csónak. Meg kell találnod John-t! A lánya vagy, Anne már rég nem létezik.
– Ugyanolyan valóságos, mint én.
– Ő nem Anne, szívem! Már rég nem az. Az ára annak, hogy magamhoz öleltem John-t a zárda kőkapujában. Ő Dis.

*

John


Az erdőben ébredek, a harmincötödik út Bronzeville felé vezető szakaszán. Hosszú perceket töltök azzal, hogy megkeressem a hangokhoz tartozó embereket, de nincs itt senki. Próbálom magamon viselni a hallucinációval járó pszichotikus perceket, aztán eszembe jut Dee. Ezennel úgy nézek körbe a vadonra, hogy már egyáltalán nem érzem magam egyedülinek, itt mindenki él. A bűnös fák erdeje elevenebb és emberibb, mint bármelyikünk: a fák hozzám beszélnek. Bár értenék a nyelvükön! Dee-nek itt kellene lennie! Nélküle csak eltévedek.
Az autóút felől sötét felhők gyűlnek, de még van időm. Talán Anne mégis adott egy utolsó esélyt nekünk… Nekünk, élőknek. Arra kőfal húzódik, és valamiért megsejtem, a túloldalra kerültem. A korlát élet és halál mezsgyéjének választóvonala, nekem itt kell megtalálnom a fényt. Itt, ahol huszonhat éve felébresztettük a poklot. Megfordulok, hagyom, hogy a fák vezessenek. Néha el kell tévednünk ahhoz, hogy ráleljünk az igaz útra. Érintés nélkül tévelygek a tűzfák felém karmoló ágai között. Hűvös lét-nélküli ködbe burkolják lépteim. A lelkek színterére tévedtem, az elme vérengző árnyaival szemben. Itt minden Anne-é, és semmi sem Dee-é.
Ahogy a sötét felhők közelednek, a Nap vérvörössé égve hízik. Olyan, mint egy gyulladt torok, és lassan megértem, hogy mégsem a jelen pillanat halála a lényeg, sokkal inkább az, amit a következőben le kell győznöm. Az, ami a kőfalat áttöri. Aztán fel kell ébresztenem a többieket is.

*

Nate


Akármerre fordulok, mindenütt árnyak közelednek felém. Arcuk féloldala arany a csillagok fényétől, a másik pokol-fekete. Szemük helyén vérvörös fénypontok. Apácák és gyerekek. John-ra gondolok, amikor tekintetem az ég felé fordul: még sosem voltunk egymástól távolabb.
Így hát feladom. Az égen hófelhők gyűlnek. Szemem a torok alakú naplementére szegezem, és hagyom, hogy a holtak elkapjanak. Ha úgy lesz, végre felébredek. A rossz álmokból mindig felébredünk!
A csillagokból hópelyhek születnek, lehunyom a szemem.
Anya hangja éppoly forró a fülem mellett, amilyen jéghideg az arcomra hulló pehely.
Majd meg fogod érteni, el kezded érezni, ahogy egy pillanatban egyszerre leszek benne mindenben. A csípős hideg leszek, jeges érintés a kezeden.
Elfojtott nyögéssel csapom füleimre kezemet. Nem látok, nem hallok, csak az ébredésért rimánkodok. Aztán elérnek a kezek, egyre mélyebbre kaparnak belém. Alattam a talaj megmozdul, felvizesedve válik lápossá, be akar nyelni a pokol.

*

Scott


Lucy napokig ordított. Anne valószínűleg egészen a haláláig kínozta. Az első napon kihánytam a belem is, aztán a pince átellenes sarkába vonszoltam magam. De a hányásszag egyre közeledik. Ebből már semmi jó nem fog kisülni. Az lesz a legjobb, ha halálra lövöm magam, miután innen kiszabadulok. Börtönből börtönbe, ilyen az én formám. Pedig csak szerettem. Szerelmes lettem abba a lányba, akibe nem szabadott volna. Jól elbasztam! A szám megremeg, és olyasmit csinálok, amit anya betegsége óta sosem: „édes isten”-ezek. Ha létezik az a jó édes, akkor végre engedi Lucy-t megdögleni, aztán engem is. Az életnek – most már elmondhatom –, csak annyi értelme volt, hogy egy-néhányszor faszán bekúrtam és a legszebb puncikat nyaltam. A többi mind beteg illúzió, amire kár időt pazarolni. Az élet kurva rövid! Hosszabb talán, ha magányba savanyodunk, meg rójuk az elvárt utat, azzal a sok szennyel, mint iskola és munkahely. Basszátok meg! Én legalább jót játszottam.
A társashoz kúszom, és a kék bábut kiemelem a tábláról, elfújom az utolsó mécsest, aztán a sötét felé hajítom mindkettőt. De nem hallok koppanást. Hova a faszomba tűnt a fal?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 30
Jelenlévők:
 · Aevie
 · galamboki


Page generated in 0.0426 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz