Az ég most oly furcsán kék,
pajkos felhők szaladnak.
Itt még friss fű terem
az erdei vadaknak.
Fenyők gyantás illata
szűri meg tüdőmet.
Mennyi, apró öröme van az életnek.
Forróság idején, megmosni
arcom a hűvös patakba.
Vagy csak tisztán, őszintén nézni,
egy emberi arcba.
Nézni a barázdát, amit az idő szántott,
A remegő kezet, ahogy töri a kalácsot.
Aludtam mélyen,
még a nyálam is kicsordult.
Órám durva hangjára
a kezem megmozdult.
Itt hallom már ugyan,
a város zaját, neszét.
De ott, még boldogan sétálok...
S fogom édesanyám meleg kezét.