Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!
Önző-hitehagyott várásaink is egyre idősödnek bennünk, s békülni már aligha tudnak. Minden Áldozat, s Celeb maradandót remél a biztos viszonylagostól. Éjszakák kísértő fényei fekete sebekkel elvéreznek, míg át nem hasít az égen lángcsóvás, büszke Alkonyat! Mintha szándékos hibernált álmot aludna, a Nagyvilág-tudatok ösztönvágyódásaiban tompult zsongás várakozik egyre feszült figyelemben.
Éberen őrködő képzelgéssel csapong az összerakható gondolat is. Álmatlanságaimban kitaszított félelmeim nincs aki felügyelve vigyázná. Valószínűtlen valószínűség között próbálnék álmokat őrizni, ha tudnék! S önmagamban igyekszem összehasonlítgatni csalóka ábrándokat. Áthallások közt még lélegezve dobban a meghurcolt, emberi lélek: ki tudhatja, még meddig?! Sóvár karriervágy, s szenzációhajhász látványok rabjaként alig maradnak meg a merészek, akik még tudva merhetnek, s akarnak tiltakozni.
Az ambivalens Lét önmagának tiltakozik a felel, mikor faggatják s kérdezik egyre többen: Mikor ébredhet fel a Valóra?! – Megbotlik gyakorta a kíváncsiskodó szem is, ha körbejár; beszédes hallgatások néma csönddé gyúrják át ropogtató csontjaim…