Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtogató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út, csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató, gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!
Az igazi Látók mindig megszokott, salaktalan fényben tapogatóznak, s élnek! Sebezhető fájdalom még sokáig kitárja szirmát s magához szólítaná hűséges Kedvesét! Mindennapok túlélhető kálváriája ordítva csoportosul miccenő tekintetekben! – Küldetések stációi csengve bongnak fülek kagylóiban, mint elrepedt harangnyelvek kísértő szólamokban! Gyarlón elvadult teremtényeket nem hat meg bűnbocsánat! Önzőn-mohón, galádul csakis önmaguknak élnek!
Már mindenhol megannyi önző, számító kézmosó Pilátus házal önként csillagokat-bombázó gázsik fejében; magányos Golgota-emberek így válnak számkivetettekké! – Törthangú ítélet-rekviem fohászkodik fel méla-árvasággal az éjszakának: Senki se legyen adós-zsoldosa az alattomos kapzsiságnak! – Kézfogó késekkel mosolyogva már akárkit hátba szúrhatnak; éretten erjed, s közben dögszagot áraszt árulások csöndje!
Mint rossz lelkiismeret kódorgok bolyongva négy fal között önző vétkeimmel: elszalasztott lehetőségeimmel naponta szembesít félelmeim képlete! Folyamatos veszélyérzet kényszerít sürgető ébrenlétre!