Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!
Morgó gilisztaként, akárki eltapossa sebzettségem határait; nem hátrálhatnék már meg soha! Vékony kis Júdás-holdszilánkok sebzik bőrömet, ha balzsamos holdfény kísértőn szobám börtön-falán megremeg. Elpihenve zaklatott, milliő sebtől fetrengő, lyukas szívem a megtalálható boldogság két Mennyország-szemeiben!
Mély, hollótollú seprűnyél-pillákba jó volna még együtt megremegni, s megriadt pagony-lelkem békét kuncsorogna csókok megváltásaiban. – Még szándékosan, felnőttek között játszom a naiv bambát. Jó Hamletként az emberségre volnék csak kapható. Lelkem óhajtva sejtené könyörület s részvét adományait, még maradék-tartalék büszkeségem sem felejt! Meg kellene már tanulnia mindenkinek, gazdag-szemekből csorgó-mézes árkok világítanak; folyamatosan ki-becsomagolom már szánalmas önmagam.
Kinti csürhe-zűrzavarban boldogulni csupán egészséges köldökzsinórral lehet, mely még egyre vissza-visszavár! Akárki láthat, méla-boci szemekkel mertem bámulni emberfajtákat. Készen áll saját szamárbőr-figurám, önmagamat mégsem árusíthatom ki! – Magamon át megszűröm a porszemcsék részleteit – nappali fényben is csupán csak akkor láthatnak, ha én akarom! Egyetlen cél maradhat csupán, ismétlődő, sebző történésekben megőrizni az Ember jóságát!