Idő... Végtelen talán és örök
megállíthatatlan s csak pörög.
Ki tudja azt, hogy mi indította el
s ki lesz ott, mikor az útja végére lel.
Mikor már nem halad tovább
és nem fojtogatja a teret,
mibe nemcsak az ember,
de minden más benne rekedt.
Az ember az egyetlen egy
ki tudatosan féli a halált,
ki tudatában van az időnek
és imákat zeng egy Istennek nevezett eszménynek.
Mi lesz, ha lejár az idő?
Ha már nem lesz fűszál, mi kinő,
ha nem lesznek porszemek s lelkek,
ha nem lesznek már csillagok s fények?
Mi lesz, ha nem lesz már szív, mi dobban,
ha nem lesz sóhaj, vagy lesüllyedt kavics a tóban,
ha nem lesz már könnycsepp, mi az arcokon csurran
s nem lesz olvadó lábnyom a hóban.
Akkor elmondhatja ki utoljára maradt,
az idő a torkunkon, mint a sajnált falat, megakadt.
Nyert s ledöntötte a falakat, s mi megmarad,
a halál, mi nem csak eszmény, de Isteni akarat.
Idő, Halál vagy Isten, Mi itt bent, Ők kint sem,
csak mi élvezzük csókjaik,
míg Ők mégsem érzik könnyeink.
Az idő a halállal meg nem inog, Ísten sem int, csak vigyorog.