Mint a nap, mikor már megunta,
megy lefelé az idő kereke,
gurul a világ szélére, de a
a bánya, szívnek szépsége,
aranyló telérje még nem
lett kiaknázva; kőzetszerű,
mintegy véletlen otthagyva,
s a füllentés meddőjével takargatja
mindenki elől, a jelen zsarnoka.
Ne szállj le oda, a mély rejtek
lámpa nélküli - ugye tudod?
Pedig ezerszer fényesebb a
csiszolatlan őszinteség tüze,
meggyújtani sem kell, csak merj,
próbálj mellette maradni
és tanuld meg látni a szépet, az igazat.
Itt becsúszott egy kis szünet a létbe,
no, nem a képbe, mert az még nem készült el,
de miután rajzoltál csákányt meg ásót,
s lehánytad magadról a meddő szennyet,
ó, ember, nem a bizonytalanság
meg a tapogatózás izgalma tesz téged
úgymond hétköznapilag boldoggá,
hanem ami ez alatt van... ez csupán
a var, a kosz, a semmiből lett felesleg,
acsarkodó beszédekből leváló
hang és mimika szemétkupacai...
És ha elkiáltottam magam, hogy kép,
az emberek azt hitték, az is valami gép...
Nos, ez lenne életem kezdete,
ez a kis szünet, melyben minden
egyszerűen lelassult, miattam.
Úgy kell elképzelni, mint mikor az
iskolában kicsengetnek szünetre.
A tanár elvonul, s mi gyerekek,
megesszük a zsíros kenyeret,
veszekszünk, osztozkodunk, nagy a zaj,
de szünet van, lehet lazítani...