Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel - 6. rész

, 217 olvasás, Sutyi , 8 hozzászólás

Ezerszín

A szállodai medence partján feküdt, s mint aki soha többé nem akar felkelni, úgy tűrte a hátát és a combját égető kora délelőtti napsugarakat, egészen addig, amíg olyan érzése nem támadt, hogy valaki nézi. Lassított filmszerű, álmos mozdulattal emelte fel a fejét. A napozóágy végében egy töpörödött, ferde szemű asszony állt, és a csúcsos rizsszalmakalap alól őt figyelte. Nem tudta hogyan kerülhetett oda, hiszen a szálloda kertjét szigorúan őrizték, ám most közel s távol sem volt ott rajtuk kívül senki.

Nézte a ráncokkal sűrűn barázdált arcot, a görbe hátat, a csontos vállakon lógó viseltes ruhát, s a pici, vietnami papucsba bújtatott inas lábfejeket. Rémlett, már máskor is látta őt a szálloda hátsó kapuja körül somfordálva, a helybéli asszonyok között, akik mindenféle, apró csecsebecséért, vagy a kertjükben szedett friss gyümölcsért reméltek pár yuant a külföldi turistáktól.
Nem tudta, mit akarhat az idős kínai nő, de azt igen, hogy veszélyt nem jelenthet rá, ezért elmosolyodott. A nő ezt bátorításnak vette és közelebb lépett hozzá. Remegő kézzel nyúlt bele egy gyűrött papírzacskóba, és lassan, marokra fogva húzott ki belőle valamit.
Tenyérrel felfelé fordította az öklét, s ahogy barnára sült vézna ujjait széttárta, a mély ráncokban ott feküdt egy selymesen hófehér gyöngysor, melyet vakítóvá tett egy rásikló napsugár. Olyan valószerűtlen volt a pazar ékszer a kezében, mint ő maga ebben a luxus környezetben.
Bátorítóan nézett rá, miközben a gyöngysor felé nyúlt. Az öreg női arcon az ezer ránc boldog mosolyba futott szét. A földre kuporodott, kisimította a gyűrött papírzacskót, s az ujjával egy 100-ast írt le. Gyanította, hogy ez a pénz töredéke annak, amennyiért egy ilyen gyöngysort egy ékszerüzletben megvásárolhat, így nem is tétovázott, hanem a pénztárcája tartalmát - amelyről tudta, hogy mintegy ötszöröse lehet benne, mint amennyit az asszony kért - a papírzacskóra öntötte.
A véget nem érő hálálkodástól a személyzet egyik tagja mentette meg, aki kilépve az épületből sietős léptekkel, s hangos szóáradattal közeledett feléjük, villámló pillantásokat vetve a kínai asszonyra. Mire a hangos, és feltűnően gesztikuláló férfiról újra a nő felé fordult, annak már csak hűlt helyét találta, s ha nem érezte volna a bőrén a gyöngysor hűvösét, talán azt hihette volna, hogy mindez egy szürrealista álom volt.

A jelenet után nem tudott visszasüppedni a gondtalan semmittevésbe. Elgondolkodott.
Nem ismerhette az asszony sorsát, de megrendítette az ő, és a hozzá hasonlóan szegény emberek elképzelt élete és kiszolgáltatottsága. Nem tudta, egyedül él-e, de ha igen, a pénz, amit most kapott, legalább egy havi élelmét biztosítja. Vajon az éhség vitte rá, hogy pár yuanért, ki tudja, mennyi ideig ólálkodjon a szállodák környékén?

Egy amerikai magazinban olvasott arról, hogy Dél-Amerikában és Afrikában a luxusszállók hermetikusan el vannak zárva a helyi lakosságtól. A gazdag európai turista megérkezik a helyszínre, a magas falakkal körbezárt, saját tengerparttal, úszómedencékkel körbevett, minden kényelmet biztosító szállodába, és az üdülés időtartama alatt ki sem teszi a lábát onnan. A szálloda személyzete is figyelmezteti őket, hogy nem biztonságos a falakon túli világ.
Lehet, hogy van igazság ebben is, mert a kinti valóság legtöbbször nagyon nyomorúságos. Düledező házak, koszos utcák, ócska ruhákban, soványan ténfergő emberek, alultáplált kisgyerekek. Talán némelyek kábítószer hatása alatt, öntudatlanul hevernek a sötét kapualjak jótékonyan fedő homályában, de vannak olyanok is, akik helyben készített kézműves termékekkel szeretnének némi pénzre szert tenni, de az említett okok miatt a turisták közelébe sem engedik őket.

Megcsörrent a telefonja, mely végképp visszatérítette a valóságba.
- Nóri, gyere gyorsan a szobánkba, mert megérkeztek a kínai barátaink - hallotta Gábor izgatott hangját.
Már nagyon várta a találkozást, mert ez alatt a rövid idő alatt is megkedvelte férje munkahelyi nélkülözhetetlen segítőtársát, Jinsongot, aki jó humorú, önzetlen és őszinte ember volt. Igaz - nagy bánatára - nem nagyon tudott beszélgetni vele, mert az ő angolja talán túlságosan is szabályos volt a férfi angoljához képest, aki ráadásul - mint a legtöbb kínai - saját nyelvének dallamát is belevitte az angol kiejtésébe, amellyel gyakran a felismerhetetlenségig eltorzította az angol szavakat.
Ennek megértéséhez nem árt tudni, hogy a kínai nyelv szavai alapvetően egy szótagból állnak, nem létezik benne ragozás. Ezen kívül minden egyes szótag rendelkezik egy tónussal, azaz zenei hangsúllyal. Ez adja a kínai nyelv különleges dallamát.

Mire idáig jutott gondolataiban, a normálisnál kissé szaporább szívdobogással nyitott be szobájuk ajtaján. Amint belépett, minden arc felé fordult. A kínai férfi a szokásos széles mosollyal fogadta, de ennél hevesebb érzelemkitörésre nem ragadta magát, amúgy keleti ember módjára mélyen meghajolt előtte. Egy apró, fiatal nő állt mellette, visszafogott mosollyal az arcán:
- A feleségem, Yin – mutatta be Jinsong.
Yin is szertartásosan meghajolt felé, s utána pár percre zavart, néma csend nehezedett rájuk, amit Jinsong tört meg harsány szapora beszédével:
- Míg a repülőn ültünk, kiötlöttem, hogy találkozásunk örömére egy olyan étterembe hívlak meg benneteket, amilyenben még biztosan nem jártatok. Nóri, hallottál már a „hot-pot” étteremről?
Némán rázta meg a fejét, mert fogalma sem volt, miféle jellegzetességet takarhat egy étteremnél ez a „forró-fazék”?

A városba érve egy eléggé jellegtelen épület előtt álltak meg, viszont az étterembe lépve rögtön feltűnt, hogy minden asztal közepén egy nagy kerek lyuk tátong. Az asztal ormótlanul vastag szögletes lábában pedig egy gázpalackot rejtettek el, melynek a tetejére égőt szereltek. Az ominózus fazék ketté volt osztva. A középen lévő edény falát körgyűrű szerűen fogta körbe a másik, s így kétféle fűszeres lé elkészítésére volt alkalmas. Az égő meggyújtása után a fazekat a lyukba süllyesztették.
A kínai ételek általában nem erős fűszerezésűek. Bezzeg a szecsuani!
Mivel a hot-pot Kínának erről a vidékről származik, talán a forróság az ízlelő bimbókat lángba borító méregerős fűszerekre is utalhat, vagyis a szecsuani borsra és a chilire.
Az étel hozzávalóit étlapról lehet rendelni. A választék bőséges:
papírvékonyságúra szeletelt marhahús, kígyó, burgonya, gomba, tofu, hínár, alga… és még sorolhatnánk!
Jinsong rendeléskor megkérdezte tőle, hogy szereti-e a békahúst. Evett már rántott békacombot, ezért rábólintott.
Az eszébe sem jutott, hogy Kínában nem a combját fogyasztják a békának. Ezzel akkor szembesült, amikor a felszolgáló hölgy zsúrkocsin az asztal mellé gurította a tálcákon ízlésesen elrendezett nyersanyagokat. Az egyik salátalevélen megpillantotta az „ő békáját”, melynek éppen csak combjai nem voltak, de meglepő módon egy békaszempár meredt rá, és folytatásként az egész béka, a szürkés színű rücskös bőrével, mindössze keresztben és hosszában négyfelé vágva. Csoda, hogy nem volt kedve megkóstolni? Úgy ahogyan az aperitifként felszolgált tömény szeszt sem, melynek üvegében egy skorpió „csücsült”, mint a gyümölcs egy jóféle ágyas pálinkában.

Az étkezés - az említett apró incidensektől eltekintve - különleges élmény volt számára, mint egy közös bográcsozás. Amint a lé felforrt a fazékban, beleszórták a nyersanyagokat, majd pár perc elteltével mindenki az evőpálcikájával halászhatta ki a kedvére való falatokat.
Ezután, az előzőleg porcelántálban kikevert vöröses szószban meghempergetve fogyasztotta.

Vacsora után gyalogosan indultak a városból a tengerpart felé, majd a plázsra érve, a pálmafák tövében leültek a fehér homokra, amely még mindig ontotta magából a napsugaraktól elcsent, magába zárt meleget. Erős szél fújt, mely felkorbácsolta a tenger hullámait, fellebbentette a szoknyájuk szélét, pőrén hagyva napsütötte combjaikat, belefújt a nyakukba, s összeborzolta a hajukat.
A távolban egy kis sziget mögött készült lebukni a Nap izzóan vörös korongja, s búcsúzásképpen még lágymeleg narancsfénnyel vonta be az Ég alját.

Egyedül voltak a természettel.
Szótlanul nézték a megzabolázhatatlan hullámokat, melyek égre törően tajtékzottak, majd megszelídülve a parti fövenyhez csapódtak, lábaik elé terítve a tengerből kiragadott apró kagylókat, csigákat és kavicsokat. Azután visszahúzódtak a tenger medrébe, s újra-és újra kezdték megunhatatlan körforgásukat.
Nem tudhatta, hogy a többiek mit éreztek.
Ő boldog volt.
Nem ott az öt csillagos szálloda medencéjében, nem a baldachinos ágyban a selyem ágyneműk között, hanem kint a természet lágy ölén, amely mindenkinek megadhatja ezt az érzést, aki nyitott rá.

Szegénynek és gazdagnak egyaránt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13
Összes: 27
Jelenlévők:
 · engs


Page generated in 0.0446 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz