Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Vörös és fekete

, 218 olvasás, Kelemen Zoltán , 0 hozzászólás

Remény

Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért, a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre. Félrehúzta a takarót.
Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot.
Visszaesett a párnára és két erős tenyerét homlokára kulcsolva szorította azt, mint aki kifacsarni szeretné belőle a tudatot. A tényt, hogy már soha sem lehet az, aki volt. Megpróbált újból felülni, de túl gyenge volt hozzá. Ösztönösen csupálta volna ki magából az infúziót, de ahhoz sem volt ereje már. Keserűn nézte a lefolyó cseppeket, és mindegyikével temette magát, ásta el a világot.
A keserűség beleivódott a csontjaiba és ezen az sem változtatott, amikor már a szülői házban, ismerős falak közt feküdt. A kórházban mindennapos kötelező tornákat, otthon már elhanyagolta. Hiába könyörgött könnyes szemekkel az édesanyja, vitázott vele elkeseredetten az édesapja, sokszor még a gyógyszereket sem szedte be. Ha olykor rákényszerítették, hogy beleüljön a kerekesszékbe, csak a hiányzó lába helyét bámulta, és magában átkozta az életét, a sorsot, és megvetőn nézett mindent, ami teljes és ép.
Május vége lehetett, amikor édesapja, mint minden nap belesegítette a kerekesszékbe, hogy letolja a partra. Az évszakhoz viszonyítva elég hűvös volt a levegő. A friss zöldbe öltöző koronákat hűvös szél táncoltatta. Néhány korai sétáló köszönt rájuk, de ő, mint aki nem is hallotta volna őket, a szokásos üres tekintettel bámulta a hullámokat.
És akkor tűnt fel Ő!
Hosszú, vörös hajába amikor beletúrt a hűvös tavaszi szél, mintha lángok úsztak volna utána. És ahogy elsuhant előtte, a jázmin és vanília illatának keveréke, mintha csak kényszerítenék, önkéntelenül fordították utána a fejét. És hosszú idő óta először újra dobbant a szív. Fel sem tűnt neki, hogy a lány, csakúgy, mint ő maga is, egy kerekesszékben haladt el előtte. Talán e tény csak azért nem tűnt fel neki rögtön, mivel a lány széke tarka volt, mint a legvirágosabb mező, és elöl még egy kerék helyezkedett el. Hosszú idő óta talán ez volt az első pillanat, amikor nem érezte a keserűséget, amikor nem a saját korlátaira gondolt. Ezután, ami feltűnt neki, hogy a lány egyedül volt. És egy kicsit szégyellte magát, hogy őt, mint egy kisgyereket, az édesapja felügyeli.
Másnap leszakadt az ég. Rég volt már ekkora vihar azon a tájon, és ő csak ült a székben és emésztette a vágy, hogy újra érezhesse a lány illatát, láthassa a tűzvörös hajkoronát. Csodálatos módon ez volt az egyetlen érzés benne.
Hétvégére igazi tavasz köszöntött be. Meleg volt, a szél is langyossá vált. Felült az ágyban, és néhány perc üldögélés után elhatározta, megváltja a világot. Felállt, de túl gyenge volt a megmaradt, épp láb. Alig bírta megtartani magát, de nem akart a kerekesszékbe ülni. Az ágyhoz támasztott mankók után nyúlt. Idegenek voltak, de az első lépések megtétele után egyre magabiztosabbá váltak lépései. Először csak az ágy körül, majd az ablakig. Kinézett a partra. Kereste a lányt, és amikor meglátta a vörös tincseket, ki akarta nyitni az ablakot és belekiáltani a szélbe, hogy bár még csak egyszer látta, mennyire hiányzott neki. De eszébe jutott a sok hete borotválatlan képe inkább riasztaná el a lányt, mint válna előnyére. Bebicegett a fürdőszobába és elkezdte lenyírni a bozontos szakállát. Majd megborotválkozott. Már elfelejtette, milyen az, amikor az arcszesz hűs illata pontot tesz a reggelre, megelégedéssel tölti ki a lelket. Kicsit könnyes lett a szeme. Talán e ténytől, talán mert az arcszesz párája kényszerítette rá, de ezek már nem azok a keserű könnyek voltak.
Visszament a szobába és a fáradságtól remegő lábbal leült az ágy szélére.
Amikor édesapja behozta a reggelijét, mindkettőjüknek könnybe lábadt a szeme, de egyikük sem szólt semmit. Leült a fia mellé, odahúzta vállára a fejét, és csak hallgattak hosszú perceken át mindketten. Az ember felállt és odament a szekrény elé. Fia kedvenc ruháit szedte elő, majd rakta mellé az ágyra. Majdnem mindegyik ruhadarab nagy volt rá. A több hónapon át keserűségbe temetett lét megtette a magáét.
A mankók után nyúlt megint, majd édesapja vigyázó tekintetével kísérve kilépkedett az ebédlőbe.
Amikor az asszony meglátta, lerogyott a legközelebbi székre és hangos zokogás tört fel belőle. Nézte gyermekét és patakokban folytak a könnyei. Bennük minden keserűség, öröm, fájdalom és hit. Az ember odahúzott egy széket, és ő leült édesanyja elé, odahajtotta fejét a vállára. Az asszony keblére húzta gyermekét és nem tudta elhagyni a zokogást, ő pedig beleolvadt e hatalmas szeretetbe. Édesapja föléjük hajolt és átölelte mindkettőt és így sírtak, hallgattak ott az ebédlő közepén.
Aznap alig volt a szobájában. Az asszony fia minden mozdulatát leste, és nem győzött a kedvében járni.
Késő délután az édesapja meglepetéssel tért haza. Gyermekkori barátjával állított be, aki az egyik legmenőbb fodrász is a városban. Némán kezeltek le egymással. Mindketten zavarban voltak, de rájött, neki kell megtörni a jeget, hogy a másik ne érezze magát kényelmetlenül. Míg nyírta fekete tincseit, szóba jött minden. A régi szép idők is, de a szomorú jelen is, amiről most tudott beszélni először igazán úgy, hogy ne megvetést érezzen maga iránt.
Szokatlan módon, másnap ő kérte meg az édesapját, hogy tolja le a partra. A mankókhoz is ragaszkodott. Csendben mentek az úton, de mikor odaértek, nem maradt a székben. Egy öreg gesztenyefa alatti pad mellé érve, a mankók és édesapja segítségével átült rá. Fájdalomig szívta magába a friss levegőt, majd hangosan fújta ki azt. Úgy érezte, minden kilégzéssel megszabadul valami rossztól, és minden belégzés új életet hoz felé.
És mint lenni szokott, jött a végzet! Lángoló vörös hajjal, a tarka versenyszékkel és mosolygott. Majd odaköszönt! Neki! Zavarában majd megfulladt a bent akadt levegőtől. A lány, látva zavarát, elnevette magát, majd elsuhant, maga után hagyva a vanília és jázmin mézédes illatát.

Péntek lehetett talán, amikor reggeli után kijelentette, mától egyedül teszi meg délelőtti sétáit.
Mindig ugyanahhoz a padhoz ment, leginkább ugyanabban az időben, csak hogy érezze a lány illatát, belenézhessen smaragdzöld szemébe. A lány meg, mint akit időpontra rendelnek, minden nap megjelent, mosolygott, majd elsuhant, otthagyva azt a bizonyos illatot, mely tudtán kívül életet mentett.


Mohol, 2016 májusa

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Remény
· Kategória: Próza
· Írta: Kelemen Zoltán
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 6
Regisztrált: 0
Kereső robot: 34
Összes: 40

Page generated in 0.0406 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz