Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Csend, élet

, 386 olvasás, Jade_Sarkany , 3 hozzászólás

Megemlékezés

Meggyőződésem, hogy a kecskeméti Aradi vértanúk tere az egyik legszebb emlékpark lehetne. Lerobbant járdái, a Széchenyi-városi kis piac épületének állapota, a szobrok kinézete... Bár a város, mely immár tíz esztendeje befogadott, mostanában sokat fejlődött. Remélem, ezt a pici parkocskát is utoléri majd a modernizáció.
Sokan azt gondolnák, így, márciusban közéleti dolgokról akarok írni, főleg, hogy egy ilyen közterületet említek elsőként. Pedig nem. Sajnálom, hogy nekik csalódniuk kell, de nekem a március már többé nem a nemzetről szól. Ettől nem szeretem kevésbé hazámat, otthonomul választott városom, szimplán csak mostanában forr eléggé a nemzeti katlan, nem érdemes belenyúlni, még rondán megéget. Inkább beszélnék most magáról a helyről. A Mi terünkről… Gombóccal a torkomon mondom: A Mi Padunkról. Bár ez így már túl direkt. Inkább menjünk el a távolabbi jövőbe, az talán kevésbé fáj. Ugorjunk át 30 esztendőt, elvégre az idő mindent begyógyít…
„Az idő mindent begyógyít. Mindent. ” – gondolta a bácsika. Ült a padon, és el-el bóbiskolt. A földön, mellette egy koszorú, és egy félig leégett mécses. Évről évre eljön ide, már harminc éve. Mindegy volt, hova sodorta az élet, március idusán ő összepakolta testét, lelkét, elvonult a nyüzsgő, zajos világtól, el saját lelkébe, hogy újra meg újra békét leljen, megnyugvást találjon kedvenc helyén, a parkban. Sokáig lakott itt a környéken. Ez a város legklasszabb helye. Itt a családja, már amennyi maradt. Lányok, unokák, dédunokák, sőt, már egy szépunoka is! Ma már nagy eredmény a nagy család. És bizony nagy ajándék is. Hmmm… Már a Bestia is annyi idős, mint mikor mi a nagyijával összejöttünk. És akkora a lánya, mint a miénk volt anno. „Nem akarok az apukád helyére lépni. Én azt szeretném, ha jó barátok lennénk. ” – gondolta. „Ó, de régen is volt már! ”
Bizony, rég volt. A napok, az évek elszaladtak gyorsan. El akart menekülni innen, de a szíve visszahúzta mindig. Nem így működik. „Mindig a szőnyeg alá akarod söpörni a gondjainkat, és utána csodálkozol, mikor megbotlasz bennük! ” – korholta neje. Majd tíz esztendő alatt ez volt az egyetlen, amivel nem tudott megbirkózni sosem, így mindig az asszonyra maradt a feladat. Aztán egy márciusi hajnalon… „Még mindig nem hiszem el” – csapódtak odébb a gondolatai, ahogy egy galambpár felröppent előtte. Emlékezni akart, ezért volt itt, de csak mértékkel. Ilyenkor mindig kinevették. A gyerekek fennhangon kacagtak rajta, és mutogattak rá, míg szüleik leintették őket. Ejnye! Nem szabad kicsúfolni a bácsit! Mondta egy harmincas nő az alig iskolás kisfiainak. Az öregember csak mosolygott. Hisz’ ez a kislány is pont így csúfolkodott annak idején rajta, s anyja épp így próbálta rendre utasítani, mint most ő a saját csemetéit. Aztán egy apuka, bal kézben hatalmas szatyor, jobb kezében kislánya csöpp kacsója. Apa! Miért van bedugva a bácsi füle? Talán zenét hallgat? – érdeklődik a csöppség, de okos apukája kioktatta. Nem fülhallgató az, a bácsinak biztos rossz a hallása, azért van hallókészülék a fülében. Az öregember résnyire nyitotta a szemét. Emlékek ezrei. Apa a lányával. Biztos imád vele bevásárolni… Még… Ismét lehunyja szemét, visszatér kedvenc zenéihez, melyek vagy száz évesek is lehetnek… Na jó, inkább hetven. „Jó ég, ez a banda akkor alakult, mikor én születtem! ” –hasított bele a felismerés. És igen, a bakancslista sok tételét sikerült már kipipálni, de pár még van, és marad örökre. „Mi is maradt ki? ” – gondolja, aztán elbóbiskol. Mikor felriad, fiatalokból álló csapat zaja hatol át a fülhallgató csöndjén. Majdnem irigykedni kezd rájuk, a korukra, az életenergiára ami lelkükben lüktet, de rájön, hogy hall mindent, és ez csak úgy lehet, hogy a zene elhallgatott. Babrálni kezdett a telefonján, majd nyugodt arckifejezés ült ki arcára. A zene ismét felcsendült. „Hol is tartottam? Ja, kimaradt az ígéret. Igen, azt nem tudtam megtartani. Mert annyira szeretlek. De annyira nem, hogy elengedtelek volna egy percre is. Igen, önző seggfej vagyok. És akkor? ” – zavartan nézett körbe. Hangosan beszélt rég elhunyt feleségéhez. Ez mondjuk régen sem zavarta igazán. Emlékezett rá, mikor munkába menet hangosan dalolta kedvenceit… hangosan, és rém hamisan. Akkor is nevették. Akkor még azt gondolta, okozott nekik egy jó pillanatot, és legalább egyszer mosolyogtak aznap. Régi verse jutott eszébe. "Ha én boldog nem lehettem, Legyenek hát ők, helyettem. " És több sem ebből a versből. Érdekes. Minden versét megőrizte amit eddig írt. Ezt a két sort viszont mindig keresnie kellett, mikor, hová írta. „Versek… egyik giccs, másik rossz, a legtöbbje csak nem túl jó, aztán pár nem nagy szám, van ugyan néhány igen jól sikerült… De ez a másik tétel. Sosem fogok maradandót alkotni már. ” és legyintett kezével. Hűs fuvallat érte el arcát. Március. Bár idén meleg volt a hónap, mégis, így délután nagyon hamar kezd hűlni az idő. „Lassan indulok, Drága. Már vársz, és ideje hozzád mennem. De picit még maradok, hunyok még egyet. Meg a busz is mindjárt megy. Aztán meg akarom nézni a Picurt is. Ő is nagyon rosszul viseli, hogy nem vagy már. Csak még hunyok egyet. "
Már égtek a villanyok, mikor egy kora negyvenes nő kísérte haza tíz év körüli lányát a parkon keresztül. Suli után boltba voltak, most meg sietni kéne, mert mindjárt kezdődik a szülői. A padnál észrevette az idős bácsit, és rászólt a kislányra. „Nézd! Ott a dédapó a padon. Odamegyünk? ” – Kislánya válasza ilyenkor mindig egyértelmű volt, hiszen az idős úr mindig nagyon kijött a gyerekekkel. Imádták, de ez mindig is kölcsönös volt. A nő hirtelen megérzéstől vezérelve megszorította lánya kezét, picit visszahúzta. Határozott léptekkel indult meg az öregember felé, magában zsörtölődve, hogy a fülhallgató miatt nem hallotta, hogy szólt neki.
- Gyere, Papa, menjünk haza! – mondta, és eloltotta a mécsest, felvette a koszorút és a gyertyát, elrakta, majd megpróbálta felébreszteni ősz öregapját.
… Egy héttel később az öregember, családja körében, egy urnában volt. A lányok könnyek közt engedték utolsó útjára a Dunán, vér szerinti családja után. És már nem bántotta többé, hogy az egyetlen igaz szerelme más neve alatt van eltemetve a város temetőjében. Már nem, mert ismét együtt voltak, immár tényleg MINDÖRÖKKÉ.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Jegyzet
· Írta: Jade_Sarkany
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 319
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18
Összes: 338
Jelenlévők:
 · Berpalota


Page generated in 0.2092 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz