Talán csak a romos házak közt
nyugvó szél volt az mi dohogott,
mert felverte zokogó szívem
csendesen zsongó moraja,
s nem hangod szólt,
az rég lelkembe költözött...
talán csak a fára vetődött
napsugár játszotta árnyékod
oly illanó-lengén elébem,
alakod ében mása ma
csalva okozott
káprázó, talmi örömöt...
talán két óvatlan lépted közt
botlott meg áramló célod
mely így utamba vetett éppen,
tükör-lélek-csendben vágyva
álmod enyém volt
talán, de hamar megszökött,