Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Síró Bohóc

, 170 olvasás, starics ibolya , 3 hozzászólás

Elmélkedés

Lábadozom az életből,
bár fáj még a lelkem maró
felismerés: ebből elég.
Nevetnem kéne tán?
Keserű kacagás, maró
gúny, túl nagy volt
az ár.
Valómat adtam,
életet, halált,
szerelmet, nem kellett.
A tudat gyötrelme
kúszik mint kígyó,
mérgét elmémbe lövellve.
Vége.
A rózsaszín köd eloszlik végre.
Mily' vak voltam,
gyötrődve látom
fájdalmas földi valóságom.
De gyógyulok, az
érzelmek fojtó szorítását
ledobom, önsajnálat
marcangolását tudatom
sós könnyekbe oldva,
szívem kínját lemosva,
lábadozom.
Bár a szomorú bohóc
keserű mosolya
arcomra fagyott.
Nevess csak élet, tudod,
én majd később mulatok.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: starics ibolya
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 21
Jelenlévők:
 · boszorka
 · Öreg


Page generated in 0.0383 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz