Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Kapualj

, 467 olvasás, Aevie , 4 hozzászólás

Halál

A tornyok a felhőkig értek. A monstrum magasságán csak szélessége tett túl. Mintha színváltós lett volna a vakolat: minden oldala másként ragyogott a nappal fényében. Képtelenség volt lefesteni és lefotózni, mert míg nyugati szárnya fölött a nap süllyedt pihenve, keleten már új kelt. Persze, túlzok… Ám tényleg döbbenetes méretű volt a kúria, ahol rád találtam.
A hegylánc meglehetősen közel húzódott, az apróbb tórendszerek kristálytisztaságát a csúcsok közt függő hófelhők tükrözték. Alig-kéken fehérlett az égbolt az épület legmagasabb szobái körül. A távol ősrégi gyönyörűsége komoly tiszteletet vívott ki magának, ugyanakkor szépsége gőgösség helyett kedvesen hívogatónak bizonyult.

A meghívást márpedig elfogadtam.

Meglehetősen nagy bizonytalansággal álltam a valóság e különleges képeskönyve előtt. Azzal biztattam magam, hogy nagyon jól tájékozódom, és ha alaposan szemügyre veszem az épületet egész messziről – majd közeledve elmém memóriaablakokkal nyit rá az elképzelt belső terekre, talán engedi, hogy kiismerjem. Persze nehezebb ez így, mintha az adott szárnyak középpontjából indultam volna el sugárirányban. Ám mindig megvan az oka annak, ha nem akarunk ajtóstul rontani a házba, ugye.
Miért lennének a téglák kevésbé érzékenyek, mint a házőrzők? Mindenekelőtt a csapások végén apró testem fölé nehezedő gigantikus oroszlánszobrok voltak azok, amelyek megállítottak. Még hogy a kövek nem képesek megítélni?! Őrlődni kezdtem, vajon megérezném-e, ha marcangolni kezdenek. Na, nem úgy, mint az élő vadak… Rettentő állkapocs erejük éles fogazata alatt a testem úgy szaggatták volna cafatokra, ahogy gonosz gyerek trancsírozza kis botjával a hernyót. Hirtelen halál. A másik szörnyűbb. Az az állandósult, idegőrlő szorongás, amely bárddal csapja le szőrszálaidat, ha épp nem állsz elég egyenesen. A sosem nyugvó rettegés mindentől, amit még el sem követtél. Ideglelő rémálmaid fő gonosza, ha sötétben a füledbe suttogja mocskos bűneid. Mint endémia… Az apró titkok félelmetes óriássá nőve nyomják össze tüdőd. És félni kezdesz, minden percben és mindenhol, mindentől.
Az oroszlánok épp így tennék: a középpontomat akarnák, sugárirányú bomlást eszközölve.

Én úgy gyóntam, hogy fényemre többé nem szomjazott a kietlen öröklét.

Úgy képzeltem, elmém játéka megrebegteti a bajszukat. Szempillájuk talán megremeg, vagy furcsa égmorajnak képzelem majd az ellenállás szándékait. Ám semmi sem történt. A hegyvidéki fény szelíden csillant a karmokon, miközben kóbor macska rühtől kisebesedett háta verődött a lábamnak. Érezted már valaha azt az igazán rossz óment?
A félelem ellapított szemhéjain át, amikor az adrenalin rajzolja a térképet, talán többet hibázik, mint a szerető magába-fogadás biztonságot éreztető feltétlen nyugalma. Én nem otthonomhoz közeledtem, hanem lehetséges fogdám felé.

*

A szépség tökély. Annak kell lennie. Megelőlegezhetem ítéletlen, de ha rám esik az a bizonyos csontváz a szekrényből, akkor nem számít a megannyi emelet finom bája. Mesebeli kastélyból egy szemvillanás alatt lesz elátkozott ház.
Olykor fontos a helyszínváltás, mert általa több színt vihetsz vissza az otthonod elszürkültségébe – ha valaha lesz visszaút –, én először épp ennek előnyeit élveztem a megszámlálhatatlan emelet labirintusszerű elágazódásaiban. Felfedezni. Új mintákat találni. Feltöltődni. És a ház minden ez irányú szomjomat oltotta.
A folyosó festményei életre keltek. Heteket töltöttem a megfestett illúziók valótlanságában, megismerve a színes tárgyak legapróbb mozaikjait is. Szőnyegek tarka mintái. Folyosók egymást megkülönböztető kárpitszínei és szövetei. Csillárok. Hol ezüst kövekkel végig, más szinteken arany, jáspis és zafír. Csak a szobák viseltek uniformist. Kórtermek átható hámosítókenőcs szaga.

*

De itt nem volt kór. Csak pihenés. A lakók egytől egyig mint agymosott bábuk mosolyogtak szüntelen. Semmi szín. Babarózsaszín és ennyi. A legunalmasabb akvárium-moszat is érdekesebb volt, mint a szobák tulajdonosai. Vagy csak elvették tőlük…?
Kezdtem unni a szépséget, a tökélyt még inkább. A rózsakert fullasztó mélabújában egyre magányosabban lófráltam. Akkor láttam meg a kaput. Akkor hallottam meg a neszed. Akkor nyitottam rá a csontvázra.
Te még csak ott sem voltál, csak a szagod. Már majdnem elfelejtettem, milyen a haldoklás bűze. A kapualj sarka mintha nem ért volna véget a derékszögekkel. Fertőzéstől nyúltak az élek, telehányva minden mocskos lommal. Ott álltam, szembenézve a pokloddal, otthonra lelve az együttérzésben, egyszerre rádöbbenve, hogy innen csak téged viszlek haza.
Te mögöttem álltál, de nem sokáig. A következő pillanatban már az ölemben rángatóztál, és én tudtam, hogy visszafordíthatatlan a búcsúd. Lángolt a homlokod, ahogy szorítottalak, és könyörögtem a válaszért, hogy miért? Te miért nem juthattál be oda, ahol meggyógyítottak volna?! Akkor egy pillanatra visszatért a látásod, és azt mondtad, hogy a különlegeseket kitaszítják. A jók az utcán végzik, a rosszak nyalják egymást tisztára.
És én nem akartam tovább ebben a világban létezni. Újra fennakadt a szemed, és mindenhol vérezni kezdtél. Aztán megtaláltak. Elrángattak tőled, még azt sem engedték, hogy a végéig veled legyek. Nem érdekelte őket, hogy senkit nem szabadna egyedül hagyni, amikor haldoklik. Nem is tudom, túlélted-e akkor azt a rohamot, mert éjjel már nem találtalak ott.

Kitakarítottak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 182
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 207
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.184 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz