A szerelmed mintha csillagvirág volna.
Fennen a magasban hárfa hangján szólna.
Égi tündéreknek légies táncával.
Átsuhan a szívem édes mámorával,
Mint ki bódító fűnek levétől mélázna.
Nincs itt, elreppent egy sokkal szebb világba.
Tétován megáll, mint egy esőerdőben.
Meglátni téged, vágy, mint cseppet a felhőben.
Dús lombok között, avarok fölött.
Érinteni téged, messze távolságból.
Kéz nélkül elérni szívből, nem valóságból.
Nem baj, ha nem tudod. Nem baj ha más a te világod.
Nem vész el az éterben az érzés, küldök boldogságot.
Nem azért mert érdem kérdése lenne.
Nagy a szív, a többlet az, mit felfestek az égre.
Mikor majd csalódtál, s becsaptak oly sokan.
Nézz fel az égre, néked mit rajzoltam.
Fekete lyuk a szemnek közepében, fekete lyuk a mindenségben.
Elvész az ember mindkettőben.
Elvész magányában, elvész szerelemben.
Vagy önigazát keresi a saját tükrében.
Nagy a szív udvara, sokan vannak benne,
De a szerelemnek beljebb van a helye.
Ha a vihar tépi is, ha csavargatja mint fát.
Erős ölelése tartja a magban a csíráját.
Nem volt még e világban, veszteség és seb nélkül csoda.
Veszekedve is tovább menve, összekapaszkodva.
Nincs ékes gyémánt, csiszolás nélkül.
Nincsen szerelem háborúság nélkül.
Csoda ez az érzés, küzdünk miatta és érte.
Ez az ember egyik rossz és jó erénye.