A vágány befut, a vagon megtelik, akár a gejzíres csobbanása a toporgástól el-elzsibbadt erezetnek.
Legerősebb sugaraiban hevült a zsarát: átszállta a levegőt fandangósan. A bakter is ellazult.
A matériájától mezítelenebb pad – még éppen nem szemérmetlen – meghökkent. Ilyen habókos kisasszonyt még alkalommal sem pihentetett. Mi több, szunnyadtatott.
A kritikus tömeg láncszemeibe feledkezett; hol alig pelyhedző kiskamasz, másutt emberi édesanyák, nyártól olvadozott almáspitével. A párosabb gerlicék talán egy kissé a peron képeslapjaivá lettek. El is csacsogtak egymáson.
A kimért, szilvamaggal kivont hajú finoman lebicegett a sajátjáért. A kisasszony az állapot szimmetriájától telepatikusan ijedt fel. Ráragyogott a kedves.
– Hát szabad így kiraboltatni magad? – gúnyolódott a férfiú láncszemén.
– Azért néha igazán fájhatna a combod – viszonozta a kisasszony.
A fiú hirtelen az előző pillanatot egy képeslap formájában rántotta elő zsebéből. Kedvese elképedt, suttogóra fogta:
– Megtaláltad?
– Te adtad vissza nekem. Tudod, milyen régóta már.
Egy közös mosollyal mélyültek. Már így szerettek élni.
Online látogatók:
Látogató: 23
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18 
Összes: 42
Jelenlévők:
